Csaknem 5 hónapja írtam az első szavakat előző bejegyzésembe. Fénykép továbbra is van bőven, de mi legyen a következő, a mostani írás címe? Tervezek egyet újságkivágásokból, de az pedig az ez után következő lesz, a hetvenötödik. Elkezdem közben azt is, így egyszerre két anyag készül majd. Volt már erre példa. Nincs más hátra, ránéztem a soron lévő fotóra és ez a cím jutott róla az eszembe. Először nem találtam megfelelő angol szót a csokoládéra, de aztán végül csaklett. Így egybeírva és aki tud angolul, még érti is ezt a szóviccet. Hahaha! Nézzük tovább a már több, mint másfél éves képeimet, illetve azt, mire emlékszem, melyiket milyen hirtelen felindulásból követtem el!

Kedvenc szőrös-bőrös barátunk Kristóf társaságában előszeretettel kénytelen elviselni, hogy az bizony fekvő alkalmatosságnak tekinti őt. Persze nem hosszú időre, semmi esetre sem egész éjszakára, inkább csak a poén kedvéért. Néha pedig a fotó kedvéért. Mint például itt is, ahol jobb, ha nem használom a villanót, csakhogy így pedig nem lesz olyan szép éles a végeredmény. Leila minden tekintetben elkényeztetett házikedvenc, ennek megvan előnye és hátránya egyaránt. Lehet, ennek köszönhetően, de mindentől is fél. Legutóbb például egy ferdén elhelyezett műanyag zacskó indult meg lefelé a lejtőn, vagyis hogy zörögve csúszott le az ágyról, de bőven elég egy nyári zivatar, vagy a szilveszteri tűzijáték. A felvétel 2020. október 18.-án készült, aznap nem volt csinn-bumm, tehát például nem próbáltam ki régi rádiót.

Szegény kutya, ha a kicsi gazdi békén hagyja, talán még aludni is tud... Avagy ilyen szomorú a sorsa ama szétsimogatott, agyonszeretgetett házikedvenceknek. Ámde most következzen valami más!

Közvetítést láthatnak a kedves nézők boldogult apósom egykori garázsából, ahol átmenetileg régi rádiók állapotfelmérésével és jelen esetben beüzemelésével próbálkoztam, ezelőtt több, mint másfél éve, tudva, hogy ez a helyszín később többé nem lesz már a miénk. Minden is látható a Terta 425-ös környékén, ami hamarosan életre is kel és amely állapot minden tekintetben így van jól. Tehát a rádió fog életre kelni, nem a környékén található tárgyak, így például a satu sem fogja be magától a saját pofáját... Vagyis a tapasztalható rendetlenség azt sugallja, hogy én ott még egy kicsit dolgoztam, a rádió beüzemelése pedig nem igényel külön magyarázatot. Ez természetes, egy készülék vagy szép, vagy jó, vagy mindkettő egyszerre. Vagy tüzifa a háza és tartalék-alkatrész bánya a sasszija, de majd erre is nézünk fényképes példát később.

Takarítás előtt, vagy után, nem tudom már, minden esetre a vizsgált Terta 425-ös a képen látható állapotokat mutatja, vagyis jó eséllyel érdemes arra, hogy bedugjam a konnektorba és kipróbáljam. Legrosszabb esetben bedug, bekapcsol, aztán futás, de nem-nem, a Telefongyár nem azt a színvonalat produkálta. Más kérdés, hogy a hosszú évek alatt a felhasznált alkatrészek állapotának romlása mit eredményezett. Valamint ilyen partizán-jellegű üzembe helyezés nálam nem fordulhat elő.

Azért ezt a nem túl jól sikerült felvételt választottam, mert viszont itt látszik valamennyire, hogy világítanak a skálaizzók, vagyis kipróbáltam a készüléket. A hangolásjelző cső működése nem figyelhető meg, ez vagy a kép képtelensége, vagy pedig nem világított szegénykém. Ki emlékszik már 2020. október 23.-ára... Viszont a hangszóróból kellemes légköri zaj hallatszott, illetve beszéd és zene is. A helyszín vasbeton falakkal volt körülvéve, bár emlékeim szerint az antennának használt fémvezetéket kilógattam az ajtón. DE lehet, hogy hirtelen felindulásból rákötöttem a vízvezeték hálózatra és akkor ő volt az elkövető. Mármint hogy onnan szedte össze a villamos hálózat zúgását. Tehát ilyet akkor ugye nem csinálunk, mégha mérhetetlen vételi éhségünk támadna, akkor sem. Nem jöttem még rá, hogyan lehet ide kisfilmet is feltölteni, ezért aztán a Kedves Olvasó vagy elhiszi nekem, hogy működött a készülék, vagy igen.

Ezzel a kopott külsejű tucadik, avagy kéttucadik Terta 325-össel már más a helyzet, őt csupán állapotfelmértem, de kipróbálni nem tudtam, nem akartam, hálózati zsinór hiányzott, hálózati kapcsoló nem működött, skálahúrzsinór szakadtsága miatt nem lehetett hangolni a készüléket, hullámváltó tárcsa rögzítésének hiánya miatt nem tudtam hullámsávot váltani, hullámváltó nagyfrekis tárcsa érintkezői oxidáltak, északi szél fújt éppen, kockás ing volt rajtam, nem kívánt rész törlendő. Általában ezek az okok szokták előidézni, amiért is nem merek, s nem akarok bedugni egy rádiót a hálózati konnektorba. Meg persze kéziműszert nem vittem magammal, hogy legalább néhány alapvető mérést elvégezzek, valamint biztonsági trafóm sem volt még. Bezzeg manapság! Már van, csak éppen úgy zúg, hogy nem hallom tőle a rádiót. Tehát a suszter lyukas cipőjének az ő jellegzetes esete, először magát a trafót kell lecsendesítenem, vagy ennek hiányában távvezérléssel megoldanom a működését, hogy tudjak rádiókészüléket próbálni. Az itt leírt rövid történetnek szokás szerint semmi köze a mellékelt képhez. Hacsak nem annyi, hogy ez a készülék is már a vázolt biztonságos intézkedések közepette fog megszólalni, reményem szerint még Karácsony előtt. Még nem tudom, melyik Karácsonyról beszélek...

Két eset lehetséges, vagy már kiporolást követően készült ez a felvétel az imént előlről látott Terta 325-ösnek az ő belsejéről, vagy pedig eleve már ilyen tiszta volt, csodák csodájára. Esetleg én ezt korábban már jól kitakarítottam, és azóta olyan körülmények között tároltam, hogy nem porosodott be ismételten. Továbbá az egészet jól elfelejtettem az idő múlásával. Ilyen a száz telefonnal és ötven rádióval megrakott idősödő műszerész. Vagy dolgozok, de akkor nem készül minden egyes mozzanatról feljegyzés és kép, vagy fotózok, írok, de akkor nem haladok a munkával. Felhívnám a figyelmet a készülék tartószerkezetének megoldására, ami nem is igazán látszik, ezért most ismertetem, ha akarod, ha igen. Mert min is áll a rádió? Boldogult apósom találmánya a satuba fogható kicsi asztal, mely eredetileg nem rádió megtartására készült, hanem méreteinél fogva inkább arra, hogy a láthatóan a satupadon máskor is mindig uralkodó rend közepette szintén legyen hely hova tenni például egy levett dobozt a polcról, ha mondjuk hirtelen keresek egy csavart valamihez. Jut eszembe, jól meg is keresem ezt a kis mobil asztalt, mert hiszen mostani telephelyemen is ugyanez a satupad áll a rendelkezésemre és azon hasonló nagy rend uralkodik, mint a közölt felvételen. Aki pedig az öntapadós matricát ezen készülék oldalára ragasztotta, annak üzenem, hogy sújtsa őt dolgozó népünk haragja és megvetése!

Igen, az egy AZ 1, ezt már én is tudom, nem szükséges külön felhívni rá a tisztelt figyelmemet! Főleg úgy, hogy a felforrósodó üvegbúrára mindenféle festékkel rápingáljuk. Azért a Terta 325/331 csőkészlete még megy fejből, bármennyire is öregszem és hülyülök megfele. Bezzeg, amikor már a 283. típust kezdem el javítani majd, akkor meg kell nézzem a könyvben. Az ECH 21 szorozva kettővel, EBL 21, AZ 1, EM 4, illetve EM 80 (lásd itt) mindig fog menni, utóbbi kettőt kivéve jó kis loktál foglalat, oxidos, kontakthibás, miegymás. Még lehet hozzá beszerezni tartalékot, s van is azóta minimál készlet, lassan inkább az ellenállások és kondenzátorok utánpótlására kell majd figyelnem, tudva azt, mely jellemző paraméterű példányok szeretnek a leginkább tönkremenni a típus esetében.

Mi volt már nagyon régen? Persze, hogy kacsa! Az ott mind az a képen. Nem látod? Kicsit valóban messze vannak, amik talán szemétnek látszanak a tó felszínén. Nagyon időszerű lenne ismét meglátogatnom őket, mert mire adásba kerül az anyag, két éves lesz ez a felvétel. Egyébként is, a szemed ferde, nem a kép...

Minden Terta 325-ösök ősének, a Terta 331-esnek az ő jó édes mamucikája, Orion 331-es látható ám jól a képen. Ki merészelte összeszántani a készülékház oldalát? Lehet, hogy én voltam, valamelyik pakolásom alkalmával? Na szépen vagyunk, lehet jól leszedni a régi lakkot és újra megkezelni szegény házat. Ebben a mostani, éppen elmúló szezonban nem került rá sor, hogy faház felújításával próbálkozzak. Marad tehát a zárt és fűtött, ámde kevésbé szellőző garázs, avagy a jövő év.

Mondom én, hogy Orion, tessék nézni jól a skálaüveget! Bár igen erős késztetést érzek arra, hogy minden oldalról is megmutassam a készüléket, továbbá hogy minden képhez csak rövid szöveget gépeljek, s ezáltal gyorsabban haladjak az anyag megszerkesztésével, valójában egyálatán nincsen bennem ilyen szándék, ááá, dehogy!

Ha az előző képnél leírtak után most felbosszantottalak azzal, hogy mégis megmutatom a rádiót erről az oldaláról, akkor ezt most jól megkaptad, tessék, itt van, nesze, nesze, nesze! Összességében szép ez a rádió, ha nem lenne itt-ott leverve a lakkozás rajta, majdnem azt mondanám, talán szebb kivitel, mint az utód Terta 331-es. De ilyen felelőtlen kijelentéseket inkább majd akkor teszek, ha minden Tertámat és Orionomat jól átvizsgáltam ilyen szempontok mentén. Addig állj fél lábon... Ellenben te, ha még egyet megszólsz, látni fogod hátulról is!

Tessék, én szóltam előre. Valamint te is... Mondjuk, bármi is volt a reakciód, úgyis ez a kép következett volna, tehát teljesen mindegy, mit mormogtál magadban, ott a képernyőd előtt. Két furcsaság, azazhogy három: először is a Tertától  eltérő hangszóró, amit, ha jól tévedek, gerjesztett kivitelnek hívtak. Persze én még mindig kispályás amatőr kezdő vagyok a szakmában (két éves fotó, tehát az azóta eltelt időben végbement szakmai fejlődésem a nullával egyenlő), vagyis csak azt hiszem, hogy ez lenne az. Másrészt a telefongyáriaktól megszokott oldalsó kimenőtrafó itt egyenesen a hangszóró tekercse alatt nyert elhelyezést. Megjegyzem, se nem tyúk, se nem tojás, mégis ez volt előbb, tehát már a Terta változtatott rajta, s talán éppen a hangszóró eltérő típusa miatt. Harmadszor pedig a faház belső peremén körben elhelyezett szigetelt rézvezeték, mint helyi keretantenna, melynek egyik vége bedugva a bemeneti sárgaréz hüvelybe, másik vége pedig szabadon. Mi történne, ha több ilyen hurkot rögzítenék kísérleti jelleggel a házban? Mármint az adott, vizsgálni kívánt készülék házában? Egyszer megnézzük közösen, de csak próbálni inkább egy kiépített és lehetőleg hosszú fémvezeték jobban hatna, melynek banándugós vége folyton ott fityegne, ahol majd mindig is rádiót fogok próbálni.

A régi garázsban vettem futólag szemügyre a még a '90-es évekből származó vonalvizsgáló táskát. Mivel én nem voltam hálózatos, nem nagyon találkoztam vele, mint az köztudott, alközpontokkal, illetve készülékekkel foglalkoztam inkább a Matáv-os időkben. De aztán előkerült egy ilyen táska két évvel ezelőtt. Miért lett Szonett a neve? Ez inkább egy korábbi Videoton rádióra illett volna, ugyanakkor mintha lenne is ilyen nevű készülék, csak éppen nem feltétlenül fehérvári gyártásban. Alaposabban is megtanulmányozom majd a hosszú téli estéken ezt a táskát, de ehhez előbb némely tápfeszültséget is elő kellene állítanom hozzá. Becsukva is szeretnéd látni? Gondoltam, hogy nem. Na jó, ezúttal engedek az erőszaknak...

Egész szép állapotban fennmaradt ez a Videoton Melodyn típusú rádiókészülék, gondoltam én, a kis naív, aztán megláttam erről az oldalról is. A festék önmagában még nem akkora tragédia, na de hogyan kell azt onnan leszedni? Mert ugye, ha áztatom, vagy akár csak vizes ruhával is teszem, lejön az is, aminek nem kellene. Ha szárazon kapirgálom, szintén károsodik a politúr. Majdhogynem még szerencse, hogy nem az enyém volt a rádió, csak átmenetileg állomásozott nálam és ment tovább a kedves gyűjtőtárs irányába, észak-nyugat felé. Másként megfogalmazva a helyzetet, itt még nem voltam megfertőzve a Videotonnal, illetve elődjével, a Vadásztölténygyárral. Bezzeg azóta! Éreztem, hogy nem fogok tudni sokáig ellenállni a kísértésnek, fel is hívta rá a figyelmemet, éppen az imént említett kolléga, hogy leszek én még Vidis - ahogyan ő szokta mondani. Vadásztöltény, VTRGY, Videoton, lényeg az hozzá, azóta már van belőle másik példány, ami már marad és talán mondanom sem kell, sikerült egy ennél valamivel rosszabb állapotú darabot beszereznem. De ez későbbi történet, meg nem mondom, fotóztam-e, hogy be tudjam mutatni.

Ez a magyar gyártmányú lemezjátszó még mindig garázsban található, de már átjött velem a mostaniba. Eredetileg négy saját lábon állt, mint annak idején a televíziókészülékek. Létezett belőle asztali kivitel is, amely valamilyen formában illeszkedett a rádióhoz, ahová csatlakoztatni kellett, hogy megszólaljon. Mert ez még csak egy önálló lemezjátszó volt, semmi más, később épültek erősítős, hangszórós komplett készülékek. Persze a rádiónak is rendelkeznie kellett lemezjátszó-bemenettel, ami az antenna csatlakozóhoz hasonlóan sárgaréz hüvely volt. Ilyen szempontból jó lenne működésre bírnom ezt, vagy ha van még hasonló darab, akkor azt. Mert kipróbálnám néhány készülékemet, főleg azokat, akiknél esélytelen adó befogása közép- és hosszúhullámon, esetleg a rádió-rész rossz, nincs hozzá alkatrész, de az erősítő működik.

Kristóf nem kacsa, legalább is nem láttam még úgy viselkedni, mint egy tollas totyogó madarat. Nem hápogott - ja de - nem állt meg menet közben kupacot pruttyantani maga alá, stb. Mégis élénken érdeklődik a kacsák élőhelye, a soproni Ibolya-tó iránt. Csak bele ne essen. Az igazi kacsák viszont élénken nem foglalkoznak vele a távolban.

Na végre, telefon! Sóhajtott fel a szerző megkönnyebbülten. CB 667 No. 339 jól megújult és belépett a "tizenkettő egy tucat" fekete készülékek sorába, melyben az egész jó, más néven szo-szo állapotúra felhozott tárcsás asztali csörömpölők foglalnak helyet, akiket beszerzéskori állapotának is köszönhetően sikerült csupán alapos tisztítással széppé tenni. Magyarul nem kellett kicserélnem a törött házat. A fekete nem fakul ki, ám a felhasználók sora által ki tudja, milyen okból elkövetett erős mechanikai behatás ellen sokszor a csere segít csak. Már, ha lenne mire. Ezért tudok örülni, amikor egy ilyen telefonból kihozom a lehető legtöbbet. Aztán megfogadom, hogy alkatrész-utánpótlás híján soha többet nem veszek, a meglévő készlet fogyna már el. Megjegyzem, e sorok írásakor lassan odaérek...

Az előző felvételen szereplő készülék besárgult számtárcsájával ellentétben a most látható No. 341-es házi leltári számot viselő példány egészen szépen megmaradt az ő eredeti fehér színében. Tulajdonképpen a sárgát, ha sikerül tetszetősre letakarítani, kifényezni, polírozni, az is lehet szép, egyfajta patinának is tekinthető. Viszont a korabeli műanyag kiszáradásának, repedésének törésének jelen álláspontom szerint csupán a csere lehet ellenszere. Ha ugye lenne mire, ahogyan már említettem a készülékháznál. Egy dolognál látok némi megoldást: az ujjkorong alatti fehér vékony műanyag betétet a fekete pöttyökkel láttam már öntapadós műanyag fóliával helyettesíteni. Valamint a számtárcsa mechanikájának javításával is meg szeretnék még próbálkozni, bevallva, hogy 53 éves vén ... fejjel ilyet még nem tettem.

Emlékeim szerint a mostanában látott fényképek Levente fiam tulajdonát képező és általa érthető okokból nem használt, Nikon márkájú szappantartó-fényképezőgéppel készültek. Mint például ez is itt. A mellőzés oka pediglen az, hogy a készülék nappal szabad téren viszonylag jól üzemel, este a lakásban azonban ő dönti el, egy adott felvétel éles lesz-e, illetve használ-e hozzá villanót, vagy sem. A döntést tapasztalataim szerint leginkább az befolyásolja, hogy északi, vagy déli szél fúj-e odakint, iiletve a felhasználó milyen ruházatot visel. Esetleg még az, hogy páros, vagy páratlan nap van-e. Leila nem beteg és nincs bekötve egyik lába sem, csak ráfeküdt a szobai ágyon felejtett konyharuhára. Nyilván, mert annak gazdi-szaga van. Gondolnám, hogy ilyen is csak nálunk van, mármint szobai ágyon hagyott konyharuha, vagy ágyon fekvő kutya, de tartok tőle, másnál is előfordul a jelenség, legfeljebb nem akarja bevallani, pláne közzétenni.

Következő fekete számtárcsás készülékem a No. 203-as házi leltári számot viseli. Itt az ujjkorong alatti vékony műanyag betét is fekete, egyedül a műanyag számkarika - volt fehér valamikor, de most már sárga. De ebből nem is volt fekete. A sárgaságán lehetne javítani, ha tudnám, hogy a hidrogén-peroxidos kezelés nem szedi le a fekete számjegyeket róla. Illetve öntapadós műanyag matricára felvitt számjegyek jelentenék még a megoldást. Marad viszont maga a szintén idővel besárgult ujjkorong. Vajon abba is tehettek brómot, mint gyulladásgátló anyagot? Egy törött darabon ki kellene próbálnom.

Újabb majdnem-kutyapárna, ezúttal azonban a kicsi gazdi az ágy szélén pihen. Készült erről egy nagyon kedves kisfilm is, amint Leila szudikál és közben nyöszörög. Szokott álmodni és nyüszíteni is, nyilván azt álmodja, hogy kergeti egy kacsa és belecsíp a fenekébe. Vagy valami teljesen mást, mint például én, amelyből mintegy másfél év után végre blog-bejegyzés lesz, a következő, a 75.-dik.

Mondtam már, hogy a te szemed ferde, nem ez a kép! Mit írjak még hozzá, amely szigorúan ide illő szöveg? Például azt, amit minden egyes alkalommal megjegyzek, hogy ide nagyon időszerű lenne visszatérnem.

Megint egy fotó Leiláról, mégpedig annak okán, hogy teljesen hirtelen felindulásból kipróbáltam a fényképezőgép sorozatvető üzemmódját. Merthogy ilyet is tud, csak szinte sohasem használom, valamint az előszobában állva úgy véltem, a fényviszonyok éppen megfelelők arra, hogy a hangya holdra szálljon...  ja bocs, nem, szóval hogy ezt a kísérletet elvégezzem. Az eredmény persze úgy alakult, hogy tíz képből nyolc fénytelen és életlen lett, mert ugye beltérben villanót nem tud fasználni a masina, legfeljebb minden tizedik kép elkészülésének idejére töltődne fel a vaku. Így aztán az elsőt közlöm, ami még szóló felvétel volt. Azért megnyugtatom a Kedves Nézőt, lett használható fotó is a sorozatból.

A korábbi fotókon látott két fekete telefonkészülék egyszerre mutatkozik az asztalon a Lenin szobor társaságában és ilyenkor elmesélem a történetet, hogy Lenin elvtárs is megtekintette a szocialista ipar legújabb vívmányait, majd így nyilatkozott, stb. Egyrészről elég jók a CB 667-esek, csak ne alkalmazták volna azokat a pocsék minőségű műanyagokat és ne lettek volna indulatos beszélgetések. Másrészt kellett nekem az a Lenin szobor, akárhogyan áll is a politika manapság. Megfigyeltem, hogy szeret korabeli tárgyakkal pózolni, amihez persze van némi közöm, mert időnként rám jön, hogy odaállítsam, ha valamit le akarok fényképezni, valamint szerencsére rendelkezem ilyen tárgyakkal bőven. Más kérdés, a korhűséget ezen a képen sem sikerült azért teljes egészében megőrizni, ahhoz jobban el kellett volna rendeznem fotózás előtt, hogy például az internet router, a műanyag malacpersely és a háttérben a DVD-lejátszó ne szerepeljenek.

Még mindig a soproni Ibolya-tónál járunk és mutatom a következő felvételt. Ennek éppen két éve, azóta már voltam otthon, de újabb fotósorozat nem készült. Na de most, hogy végül is lett egy új mobiltelefon-készülékem és nem kell a régi nagy fényképezőgépet magammal cipelnem, ami vonattal történő utazáskor növeli meg jelentősebben a táska súlyát, némileg nőtt az esélyem arra, hogy ismét itt tudjak fényképezni. Kérdés, hosszabb távon a kamerás mobil képei bírnak-e olyan minőséggel, mint amit a fotómasinám előállított.

Kukucs! Valójában nem kék szemű, csak annak a kamerának az ő műfénye hatására lett az. Időnként eszembe jut, milyen jól el tud aludni mindenféle zavaró körülmények, tehát például lámpa, zaj mellett is. Jó neki, bezzeg nekem sötét és csend kell hozzá.

Természetesen itt sem jegyeztem fel, mely házi leltári számú két darab CB 667-esek szerepelnek jól a képen, ezért aztán nem is tudom vele untatni a Kedves Olvasót. Arra emlékszem, hogy mindkét készüléket felújítottam, a feketére újfajta zsinórt szereltem, hogy ma is lehessen rajta beszélgetni, a zöldre pedig kénytelen voltam fekete kézibeszélőt építeni, mert az eredeti eltörött és nem találtam helyette másikat. Kénytelen vagyok ezt a megoldást jelenleg is használni, mert van még egy kis tartalékom feketéből. Másrészt a szín megfelelő piroshoz, fehérhez, akár a szürke házhoz egyaránt és akkor alkalmazható hozzá fekete zsinór is, melyből szintén bírok némi készlettel. A sajátos szögből történő fotózás oka egészen egyszerűen az, hogy mert csak...

A cikkenként már-már kötelező egy darab állókép lényege, hogy nem a fák ferdék, hanem a te szemed! Egyébként nincsen ilyen összefüggés, tehát ha éppen olyan képanyag következik, melynek során hirtelen felindulásból készítettem állóképet is és az jól sikerült, akkor nagy valószínűséggel szerepelni fog az oldalon. Ha nem, akkor nem.

A kutya, aki bárhol, bármikor, gyakorlatilag bármely kis helyen képes legalább néhány percig úgy aludni, mintha már órák óta azt tenné, valamint, hogy az embernek kedve támadjon lefeküdni, ha meglátja. Mondjuk van az a fáradtság, hogy ránézek Leilára és kedvem támad mellébújni, csak itt éppen egy nagy doboz tartózkodott átmenetileg az ágy másik, nagyobbik felén, így esélyem sem volt. Pedig az idő pont megfelelő lett volna arra... nem, nem arra, hogy a hangya holdra szálljon, hanem a lefekvésre, ugyanis este fél tízkor készült a kép.

A fiam szappantartó-gépével készített felvételek időszaka azért is volt nagyon szép, mert minden elemcsere után elkezdte ismét előlről beszámozni a képeket a kedves masina. Elemcserére pedig folyamatos használat mellett elég gyakran szükség volt, ugyanis mindössze kettő darab ceruzaelem izzadt benne szegénykémben, s ezeket normál elemből, vagy tölthető akkuból elég hamar megette, amennyiben napjában több tucatszor kattogtattam. Persze fotótéma akadt bőven két évvel ezelőtt is, mint például az itt látható és igen szép állapotban fennmaradt ritka szürke CB 667-es, akit a No. 543-as házi leltári számmal illettem. Fényes készülékház, amely nincsen besárgulva, egyedül talán az eredeti készülékzsinór, avagy fémházas csatlakozó dugó hiánya miatti zsinórcsere róható fel neki, de az se, mert találtam egy szürke RJ 11-est és illik is rá, így is szép. Tehát összességében ő marad a gyűjteményem része.

Amikor a Németh Leila Szalámi nevű elkényeztetett házikedvenc ilyet csinál, akkor a gazdi rohan az előbb vázolt szappantartóval és jól megörökíti azt a hálás, vagy hálátlan utókornak. Egyrészt Leila ezt elég gyakran szokta művelni, mivel a hátán is viszket a bundája és azt nem éri el másképp, mint hempergéssel, másrészt a két évvel ezelőtt birtokolt 61 négyzetméteren a gazdi könnyebben rohant, mint a jelenlegi 130+500 négyzetméteres prérin. Pontosabban, rohanni talán még ma is tudok, csak itt jóval nagyobb területet kellene ilyen szempontból is átlátnom és az asztali gépem nagyon nem az udvarra néző ablaknál van, Leila éntőlem éppen ezen sorok papírra vetésének szent pillanatában is önfeledten hömbölöghet akár valahol, arról egy árva fotó nem fog készülni általam. A minden elemcsere után újra és újra besorszámozott képek feldolgozást követő tárolása azért érdekes, mert nem lévén kedvem a fotókat utólag átszámozni órákon keresztül, két elemcsere között készült képeknek külön-külön mappát kell nyitnom. Ha 20, akkor is, ha 2000, akkor is. Mondjuk még nem fejlesztették ki azt a turbó-elemet, amely azzal a szappantartóval annyit bírna, csak az érzékeltetés volt a célom, mi mindennel is törődnöm kell, miközben eme veretes anyagot gépelem befele. Leila mellett a postás esőkabátom is az ágyon hempereg, mint azt a figyelmes szemlélő már jól kiszúrta, miközben vészterhes litániámat olvassa ráncolt homlokkal.

Na most írjál 18 mondatot ehhez  a képehez, te krokodil! - mondta magában a szerző, miközben azon morfondírozott, miért látja első pillantásra a vízre vetülő ház árnyékától magát a tavat is kétfélének.

Ide 18 mondatot? Nesze itt van kacsa. Kész. Még az sincs. Van horgász. Hal is van? A parton biztosan nem. Mert pazarolja a mákot. Mint a Mátyás-király mesében. Minél nagyobbat kellett mondani a királynak, hogy elhigyje. Ez eddig csak 11. Ki emlékszik erre a mesére?

Kevésbé szép állapotú már az előbb látott szürke CB 667-eshez képest az itt mutatott CB 76-os. Matt és sárga is. Ilyet egyedül a fekete ház nem tud, minden másik szín képes besárgulni a bróm oxidálása következtében. Nem lett végül népszerű a kép elkészítésének az ő helye sem. Mint a bélfotómodell szakma. Az sem népszerű. Egyrészt ezt az ülő-alkalmatlanságot később visszaadtam, merthogy őt béreltük nejem munkahelyéről, mikor is a még korábbi szétesett alattam. Másrészt nem bizonyult látványosnak a vizsgált telefont a székre helyezve azt felülről fotózni, miközben az akkori munkaterületem környékén gondosan elhelyezett egyéb kacatok is jól belelógnak a felvételbe. Van már azóta másik szép állapotú szürke 76-osom, ez pedig talán máig várja, hogy leljek hozzá másik házat, akár másik színben. Erre a kézibeszélő cseréjével együtt van esély, mert a fekete zsinórokhoz bármi jó, ami készülékháznak és kézibeszélőnek minősül manapság.

A Leila által felvett alvási helyzet látható az utolsó előtti felvételen, mely alapján a Kristóf fiam által alkotott "Düdü" nevet kiérdemelte a kedvenc házőrzőnk. Ez nagyjából a harmadik hivatalos neve szegény kutának, melyből az első kettőre hallgat is, becses nejem legnagyobb felháborodására, mert hogy ő Leila és nem Csócsi, pláne nem Düdü és egyéb marhaságok. De kérem, nézzék már el ezt nekem, immár 54 éves vén ... fejjel első kutya esetében. Tessék értékelni, hogy ő itt van és csaknem átvette a hatalmat a mai napig nem létező kacsák felett!

Zárókép következik, melyen látható, hogy jól összeszedtem és megörökítettem a hálás, vagy hálátlan utókornak a 2020 második felében felújított CB 667-eseimet. Tudomásom szerint ez a típus ebben az öt színben volt elérhető, minden más csupán a képzelet szülötte, lásd kék és társai. Hibák a képen a kedves szőrszál-hasogatók részére: a szürke nem az eredeti készülék-zsinórját viseli, ha követjük a többi készülék felépítését, akkor a zöldnek is a házzal megegyező színű zsinórokat kellene magán hordania. További s van, mondjam még? Na jó, a fekete életlen lett, a számtárcsa ujjkorong alatti műanyag betétek besárgultak... Elég lesz mára ennyi, következzen a Luca széke terve, miszerint Karácsonyig újabb két írással lenne jó végeznem. Sikerül-e? Melyik Karácsonyig? Jó tűnődést kívánok!