Talán többször is ellőttem már azt a Fábry Sándor féle poént, mi lett volna a Die Hard sorozat nulladik részének magyar címe, ha elkészült volna. Az élet, mielőtt olyan drága lett. Tehát további intézkedésig ez az utolsó kacsafotóm otthonról. A további intézkedés azt jelenti, hogy ha elvonási tüneteim támadnak és lelek a világhálón jó képet, akkor lesz kacsa. Egyébként pedig majd akkor, ha a fotóanyagban idén szeptemberhez érek.

Mit kell csinálni december 24.-én délelőtt karácsonyfa-díszítés helyett? Természetesen Kristófot kell fényképezni Leilával. A szörnyülködőknek azért jól elmondom, elkészült a fa is délután fél ötre, ebből az alkalomból még számos, hasonló témájú felvétellel örvendeztetem meg a tisztelt nagyérdeműt.

Mindjárt itt is van az első: asszony pajtás a karácsonyra kapott rejtvényújsággal mérkőzik. Volt még egy könyv is a táskában, nekem pedig aztán lassan el kell gondolkodnom, mit vegyek neki idén. Jó eséllyel egy másik könyvet...

Mindeközben Leila az ajtóban hasal. Ő is kapott ám ajándékot, amit jól szétcsócsikált két nap alatt, mint az köztudott. Kristóf piros pulcsija fog még szerepelni egy következő felvételen.

Meg nem mondom már, milyen okból készítettem ezt a képet Karácsony este. Emlékeznek rá, milyen rend volt itt az asztalon nem is olyan régen? Nem? Én se... Minden bizonnyal csak egy fotózás idejére pakoltam és takarítottam le, mikor is a régi telefonjaimat jól bemutattam. Utána menten visszaszórtam mindent, és éppen az ünnepre lett ilyen kupi. Azt a két szaloncukrot még az előző évről leltem valamelyik szekrény mögött. Bele sem merek gondolni, hogyan kerülhetett oda...

Mutatom sorban az idei első szerzeményeket. Úgy alakult, hogy hirtelen több is lett belőle. Ez a telefongyári törzsgárda-jelvény igazából még tavalyi vásárlás, de 2020 lett, mire ideért. Van egy olyan titkos tervem, miszerint különféle rendezvényeken a korabeli öltözetben jelennék meg a telefonjaim társaságában a nagyérdemű előtt. Ehhez valójában elég lenne egy barna, vagy sötétkék munkásköpeny, illetve a képen látható kitűző. Bár sosem dolgoztam a Telefongyárban és nem tudom, milyen ruhát hordtak az ott dolgozók, egyfajta megjelenésnek bőven jó lenne szerintem.

Ritka, mint a fehér holló. Ezt mondják a kedves gyűjtőtársak a szögletes Terta 528-asról. Ehhez képest nekem összejött egy példány. Lassan eltelik ez az év, mégsem foglalkoztam vele eddig. Jól elvolt itt a szobában. Ha megint felfúvom a képes felemet és nekiállok rádiózni, egyik esélyes lesz arra, hogy alaposan megismerjem. Ehhez az kell, hogy szabadságon legyek, ám az igazi vétézség az lenne, ha munka mellett csinálnám.

Ő nem új szerzemény, csupán nagyon sokáig lapult a kamra mélyén. Korábban már írtam róla, vagy talán valami régi fotón fel is bukkant, minden esetre ő az a bizonyos öntöttvas fatartó, amit még a soproni vasöntöde gyártott, működésének utolsó éveiben, talán a kilencvenes évek elején. Mivel a szintén hosszú idő óta először beszerzett és feldíszített élő fa két hét alatt elszáradt, Levente fiam születésnapjára le is kellett bontani, de még jól megörökítettem a tartót az utókornak, mielőtt elpakoltam. Idén jó eséllyel megint a kínai műanyag fenyő fog színre lépni, aki viszont nem ezzel a lábbal jön szerepelni, van neki sajátja, abba illik bele.

A talpára az vagyon írva, hogy CB 667-C. Nyomógombos hívóművével tehát a néhai Szovjetúnióba készült exportcikknek gondolnám, azonban belülről vizsgálva a hívómű rögzítését, eléggé kisipari megoldásnak tűnik. Biztos, hogy nem kézzel reszelték, ha a nagytesvtérnek szánták. Egyszóval tanácstalan vagyok, viszont a hiányzó dugó végére a vonalat jól rákötve üzemel, még a hívómű is vidáman osztogatja a tárcsaimpulzusokat. Év elejei újabb beszerzésem tehát megér egy misét, vagy inkább majd egy felújítást.

Asszony pajtás még mindig a rejtvényfejtést tolja, de időközben a kérész-éltű ünnepi csomagolóanyagok itthoni szelektív hulladékgyűjtőbe történő kivágását követően éppen annyi hely keletkezett az ágyon, hogy a kutya is odaférjen. Így Leila is segít a feladat megoldásában... Ja nem, pont magasról tesz az egész világra Karácsony este. A kép bal felső sarkában látható lila szórópalack levendula-illatú párnapermet, mely tényleg segít elaludni.

Néhány nappal később, történetesen éppen a névnapom estéjén a kedves fiatalok társasjátékot játszanak. Leila élénken figyeli a játék menetét, bár szerintem inkább a dobókockát szeretné megszerezni és jól megcsócsálni. Az ünnepekre varázsolt rend éppolyan kérész-éltűnek bizonyult, mint a karácsonyi csomagolópapír.

A fiatalok szilveszter este is természetesen, fegyelmezetten és kulturáltan viselkednek a vacsoránál. Ahogyan egész évben, úgy utolsó nap is mindenféle eseménytől mentesen folytatódik az étkezés.

Éjfél előtt 13 perccel immár hatodszor kíséreljük meg visszagyömködni ágyába a szilveszteri durrogtatástól nyugtalakodó házikedvencünket. Teljesen jól zajlik az óév búcsúztatása, ugye?

A nyolcvanas években készülhetett és otthonról hoztam el ezt a Télapó bácsit. Mivel különösebb rögzítéssel nem bír, ezért minden évben jól leszaltózik néhány nap után a feldíszített karácsonyfáról. Tavaly úgy döntöttem, hogy már rakom vissza, hanem itt, a fa alatt készítek róla képet. Igen ám, de a fényképezőgépnek a háttér valamiért érdekesebb volt és a kedves apó mindvégig homályban maradt.

A kissé kinyúlt kézibeszélőzsinórjától eltekintve sikerült ismét egy piros CB 76-os készüléket varázsolnom. No. 343 után is tudok még mindig újabb és újabb nyulakat előhúzni a fülüknél fogva ama bizonyos cilinderből. Bár lassan már csak akkor sikerül majd jól a mutatvány, ha beszerzem hozzá újfent a kellékeket. Magyarul vennem kell, ha el szeretnék adni belőle úgy, hogy azért maradjon nekem is. Ehhez viszont árat kell emelnem, kérdés, így elviszik-e.

Levente fiam a születésnapján csakis a saját készítésű gyümölcstortát hajlandó elfogyasztani, így azt legutóbb is becses nejemnek kellett jól elkövetnie. Mindenféle drága bolti vacakokkal szóba sem állunk az ő esetében. Nemsokára jön az enyém, lassan elgondolkodom, milyen legyen.

Újabb fekete CB 76-os került egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy új gazdájánál a polcot díszítse, avagy vidáman és önfeledten csörömpöljön, igény szerint. No. 385 ezek valamelyikét azóta jól meg is tette, röviden: elkelt.

Leila portréja januárból. Mindig tartok tőle, hogy nem sikerül jó képet készítenem műfénnyel, de ez most jó lett. Érdekes, hogy az ő szeme nem piros lesz a villanótól, hanem kék. Ugye mondtam, hogy az a piros pulóver még szerepelni fog! A fekete orrocska még ennél többször is...

Kristóf kakaóscsiga-evés után (étkezési kultúrája más kaja elfogyasztásakor és azt követően szintén a nullával egyenlő), valamint Leila, aki alig várja már, hogy jól letakaríthassa a kicsi gazdit. Jelen esetben viszont ez nem annyia jó ötlet, mert a csokoládé méreg a kutyának. De talán ilyen kis mennyiség nem árt. A piros pulóvernek szereplési vágya van.

Azon ritka pillanatok egyike, mikor Olivérről rendes képet lehet készíteni, nem a fenekét mutatja, nem bújik be a szekrénybe, stb. Más kérdés, hogy Leila éppen nem figyel és a rendetlenség is látszik a fotelből.

Ha így folytatja, kinövi Leila ezt az ágya. Még szerencse, hogy egyrészt csak ritkán fekszik így kinyújtózva, másrészt szakértők szerint számottevő mértékben már nem nő tovább. A hajszárító természetesen nem neki lett odakészítve, mint ahogyan a postás póló sem. Nem fog hajat szárítani és kézbesíteni sem, ellentétben velem.

A sajnálatos ténynél, miszerint a fehér színű CB 76-os háza szeret besárgulni, már csupán egy, ha lehet, még kellemetlenebb jelenség mutatkozik, nevezetesen az, hogy a különféle műanyag részek eltérő mértékben sárgulnak. A kézibeszélő más árnyalatú, mint a ház, de még ezen belül is a számtárcsát tartó gyűrű szintén eltér, hogy a spirális zsinórról már ne is beszéljünk. Legjobban azonban a készülékzsinór színe tér el... merthogy azt kicseréltem feketére, ha-ha-ha!

No. 174 azóta jól elkelt és másnál csámcsogja mohón a mikrofontáplálást.

A feketének ilyen gondja nincsen. Itt legfeljebb a kézibeszélőzsinór tud kinyúlni és össze-vissza tekeredni, mintegy nonfiguratív ökörhugyozást képezve, hogy Martonosi tanár urat idézzem a szakközépiskolából. Ebben az esetben talán a visszafelé történő feltekerés hozhat némi eredményt, mint ahogyan a képen is látszik. Szép igazából már nem lesz és az egész mit sem ér, ha közben a zsinór is szakadt, vagy átmeneti ellenállás keletkezik a Leoni-szerkezetű éren. Utóbbi jelenséggel találkozom újabban, néhány ohm helyett néhány tíz, sokszor száz-százötven ohm egy vezetékszál ellenállása.

Amikor kitalálták, hogy kötelező lesz autóba az elsősegély-doboz és azt ellenőrizni fogják, hogy nem járt még le a két-három éve, akkor pedig ilyen felszerelést nem lehetett kapni. Legalább is magyart nem, ezért ebből is importra szorultunk, méghozzá a csehektől hoztunk be. Ennek sok éve már, jelenleg nem ér rá senki ezzel foglalkozni. A képen szereplő példányt ki sem bontottam, a csomagoló fólia félig leszakadozott már. Január óta hirdetem, de a mai napig a kutyának se kellett. Nem mintha ma elvitték volna...

A fekete CB 76-os készülék valójában fekete NDK számtárcsával szép. Persze nem ezzel a tejszínű ujjkoronggal, annak teljesen átlátszónak és fényesnek kellene lennie, de hát ugye a keletnémet ipar sem arról volt híres, hogy minőségi holmit állított elő. Ez még mindig nem akkora tragédia, ha lenne tartalék alkatrész, csak hát ugye nincsen. Azért megvenni egy másik tárcsát, hogy arról az ujjkorongot felhasználjam, vagy eldobni ezt, mert ilyen az ujjkorongja... nem megoldás egyik sem, egy haramadikat kell jól kifundálnom.

Leila kisasszony ezúttal asszony pajtás nagy gazdi lábánál pihen és élvezi, hogy milyen kutyajó helye van nálunk.

Ezen a másik vajszínű példányon szintén megfigyelhető, hogy az egyes alkatrészek különböző mértékben sárgulnak be. Mivel gyűjtőtárs útmutatása alapján ez az árnyalatváltozás mindössze a legfelső tizedmillimétert érinti, ezért továbbra is terv olyan eljárás kidolgozása, mely a besárgulást úgy tünteti el, hogy a felület karcmentes és fényes marad a végén. Nem is olyan egyszerű feladat ez, de persze nem is reménytelen, nem lehetetlen. Csak alaposan ki kell dolgozni.

Azon ritka pillanatnak lehet szemtanúja most a kedves olvasó, hogy képek következnek az örökölt garázsból. Nagyon ritkán jutok le oda, még ritkábban viszem a fényképezőgépemet, így egyelőre erősen átmeneti állapot, hogy meg tudom mutatni, milyen világ is van ott. Hát kérem, kuruc világ van ott! Egyrészt építeni akarok, s ehhez először bontanom kell. Másrészt fentről, a lakásból hordok le holmikat, mégsem akar itthon rend lenni. Ellenben lent egyre nagyobb a kupleráj. Ezen a felvételen azt látjuk, hogyan tartotta a két rádió az eltervezett körülbelüli helyén azt a szekrényt, melyet idefent kiselejteztünk, s én jól kitaláltam, kiváló helye lesz ott, a garázsban. Azóta a jobb oldali hosszanti, üres falat teljesen bepolcoztam, majd erről is közlök felvételeket. De nem ma.

Kaptam két Pacsirta rádiót, egy ovális, és egy szögletes dobozosat. Tudom, hogy még csak egy kicsit sem telefongyári, hiszen az Orion és a Videoton is gyártotta, csak éppen a Terta nem. Ráadásul egy egyiknek füstöl a hálózati trafója, ami azt jelenti, hogy menetzárlatos, cserélni kell. Év elején úgy gondoltam, ha lesz időm, foglalkozom, ismerkedem velük kicsit. Most azon vagyok, hogy el kellene adnom őket, vagy elcserélnem valami jó kis Tertára. Főleg, hogy azóta jött hozzá egy régi tévé. Na azzal aztán főleg nem akarok törődni!

Rosszcsont Leila az előszobában hasal. Biztosan megint megrágicsált valamit és most bűntudatot érez. A WC ajtaja mindenképpen javításra szorul, mert az egyik sarkát rendesen lerágta. Szerintem napközben hallotta a csatornában a patkányok visítását és utánuk akart menni. Mást nem tudok elképzelni, mert a többi ajtó pedig sértetlen.

Ezeket a sasszi roncsokat bontásra kaptam. Két Orion, ők teljesen ismeretlenek számomra, csak a használható alkatrészeket mentem ki belőlük, a többi meg a... Na nem oda, tervezem összeszedni a vashulladékot és odaadni valami emberkének, aki elvinné a gyűjtőtelepre és kapna érte pár forintot. A harmadik sasszi viszont olyan, mint a Terta 325-ösé, de csak majdnem, vannak rajta kisebb eltérések. Ha ismerném az Orion abban az időben gyártott összes készülékét, tudnám a választ erre a kérdésre. De csak emiatt nem fogok Oriont gyűjteni, jóllehet, megfordult a fejemben, ameddig a Terta másodszorra gyártott rádiót, az ekkor készült Orionokat is beszerezném.

Végre egy hely, ahol az eddig beszerzett készülékeim legalább részben összegyűlhetnek úgy, hogy azokat fényképezni is tudom. Éppen ezért részlet következik a gyűjteményemből. Alul a szokásos sokadik Terta 331-es és 325-ös látszik. Utóbbi tetején viszont a kis Orion 320-as némi magyarázatra szorul. Létezett ugye egykoron a Fénycső Kisszövetkezet, ők három évig rádiókat is gyártottak az ötvenes években. Viszont egyik sem volt saját fejlesztés, legtöbbet a Tertától vették át. De a Fénycső 53v típust valaki mástól! Ezt kellett kinyomoznom és szálak bizony az Orion 320-ashoz vezettek. Persze emiatt még nem kellett volna begyűjtenem az eredetit, de ha egyszer olyan szépen nézett...

A bal felső sarokban pedig ott lapít az Orion 320 utód Fénycső 53v. Lett egy ilyen rádióm először, aztán kerestem az eredetit. Nem is igazán hasonlít egymásra a kettő, ami nem feltétlenül baj. Viszont a másolat elég ritka, érzésem szerint nem készült belőle túl sok és nem is annyira jó minőség. Ez a példány legalább is eléggé viharvert, persze a garázsba történő leszállítást megelőzően itthon azért jól kiporszívóztam. Volt benne szmötyi rendesen, ettől legalább megszabadultunk. De mi az, hogy megszabadultunk?

Alul láthatóak a Kisberk tanár úrtól kapott műszerek. A szürke oldalú doboz egy orosz oszcilloszkóp és a többivel együtt állapotfelmérésre, javításra, beüzemelésre vár. Szép halál lesz. A romos Terta 328-as éppen attól a kedves gyűjtőtárstól érkezett, akihez a felette lévő Philips Jóbarát később jól eltávozott.

Ez a felvétel azt hivatott bemutatni, hirtelen mekkora rendetlenséget tudok magam körül teremteni, ha keresek valamit. Az, hogy mit kerestem és végül megtaláltam-e, nem derül ki a történetből. Viszont még engem is oda kellene képzelni a csumpi közepére, hogy ott ülök a széken. Csak akkor meg nem készülhetett volna el ez a kép. Mindenféle késleltetett önkioldókkal pedig nem akartam bíbelődni, mert akkor még most is ott tartanék.

Az előbb látott keresés és rendetlenség mellékterméke viszont az lett, hogy előkerült a két, elveszettnek hitt tartó fül. A Terta 325-ös skálaüvegét négy darab ilyen sajátos eszköz rögzíti jól a lemezes keretre. Ebből kettőt az idők folyamán átmenetileg elnyelt az asztalom alatt található fekete lyuk, de most meggondolta magát és visszaköpte.

Leilával köszönök el mára a kedves olvasótól. A kép jobb szélén részben látszik a lerágott WC-ajtó. Milyen volt az élet végül is kacsa nélkül? Ki lehetett azért bírni? Ismerve magamat, nem lesz ám mindig így!