Álló nyitókép? Volt már olyan? Most majd lesz, ha összejön méretileg. Utoljára szerepel az elvtárs, esetleg, ha kedves gyűjtőtárs küld róla felvételt. Akkor megint fog. Na nem puskát. Érdemes megfigyelni a háttérben a kóla-mámorban fetrengő kapitalizmus későbbi termékét. Mert az imperialisták a szakadék szélén táncolnak. De a kommunisták mindig egy lépéssel előttük járnak! Rádió nélkül élni? Áramszünet idején, erősődő kormánypropaganda idején innen szép nyerni. Nem jön össze, hogy csak más szerepeljen, telefon ne. Nézzük, mit hordott össze a szél, meg a János tavaly Karácsonyig!

Van a Garfield-nak az a réges-régi jelenete, mikor a félős kacsát a malac meghipnotizálja, melynek következtében hápi bátor lesz, odamegy a mérges bikához és közli vele, hogy az öccséből bőrkabát lett. Namost ehhez képest a képen látható telefonokból pedig asztali lámpa. Ígérem, többet ilyet nem csinálok. De csak azért nem, mert nem maradt piros CB 76-osom, csak amit meg akarok hagyni bemutatóra. Végül még kell vennem megint. Nem tartom annyira értékesnek ezt a típust és nem kell belőle 30 egyforma, ezt már megbeszéltük. De ott és akkor jó játéknak tűnt, hogy elvittek belőle egyszerre többet is.

Bejött az állókép nyitásnak, maradhat. Az elvtársak is ezt tették több, mint 30 évig. 1957-ben alakult a Munkásőrség, mint az általam köztudott. A kacsák most is itt vannak, továbbra is nézelődnek mindenfelé is. Megjegyzem, a szobor hátterében látható távirányítós autó kínai, annak meg az államrendje ugye... Mindegy, sokan vannak kicsi sárgák. Hápogóból szintén, csak barnában.

Rém izgalmas ismét a tavaly nyári otthoni házfelújítás képét bámulni, de ezzel a felvétellel azt akarom érzékeltetni, hogy nem ám egyszín fehér lett a ház. A 30-as erkélyei ilyen szép pirosak, a 32-esé szürke, a 34-esé megint piros, végül a 36-os... Ki nem találják, szürke! Majd legközelebb végre jól lefényképezem, hacsak nem hordja a szél a havat, mikor otthon leszek. Persze, akinek a plusz két fok nem volt akadály kacsát fotózni... És azt meséltem már, hogy a 30 eredetileg 34 volt? Később átszámozták. Nem tudom, máskor eszembe jut-e. Ha ilyen kép jön, megemlítem, más is jegyezze meg, a 30 régen 34 volt. Sebők Kelemen romániai roma származású 55 éves bécsi sztriptíztáncos szomszédom kertje továbbra sem látszik. Hiába, a pénzes osztrák nyanyák a latinos pasikra buknak...

Leila már ebben az időben, tavaly novemberben is ilyen pózban feküdt néha. Viszont ebben az állapotban képes is volt aludni, mely szokását a mai napig őrzi. Konkrétan ma pont hasonló pozícióban fotografáltam, mindjárt ki is teszem a közösségi oldalra!

Még mindig a fekete CB 76-osokat tolom tavaly ősz óta, de csak nem akarnak elfogyni. Bezzeg, ha piros, vagy zöld lenne, már rég elvitték volna. Nem baj, így is el fog fogyni lassan, amit túlvásároltam, csak az a hiba, ha megemlítem másutt, rögtön azt kérdik, más színben nincs? No. 179 a képen azért jól elkelt a gazdaságos piactéren.

Mint ahogyan telefon és rádió nélkül, úgy kacsa nélkül sem lehet élni. Illetve hát végül is lehet, csak nem érdemes. Persze kíváncsi vagyok, amennyit itt beszélek csőrös sápogó barátainkról, mennyiben változna a helyzet, hogy ha valaki idehozna egy párt, hog akkor tessék, tarts kacsát! Nem esnék kétségbe, mennék rögtön az egységbe. Mármint kukoricát, meg borsót, rizst vásárolni. Továbbá kitenném a nagy műanyag lavórt tele vízzel, hogy tudjanak pacsálni.

Mivel már mindenki kellőképpen idegbajt kapott a sokadik otthoni felújítós képeimtől, közlöm, már csak az utolsót kell majd belőle jól elviselni. Ez itt ugyanis az utolsó előtti. A burkoló itt hagyta ásványvizes palackját, hogy visszatér ő még fugázni, majd ezt követően jól agyhúgykövet kap, mikor megjelennek a korlátot gyártó másik brigád tagjai és alaposan összetörik a járólapokat. Jelzem, félelme végül alaptalannak bizonyult, szépen a helyére került minden, valahogyan mégsem vagyok elégedett a végeredménnyel. Jövőre, 2021-ben meg is mutatom, mire gondolok.

Tente baba, tente, itt van már az este című sorozatunk következő epizójában a fiúk ismételten bohócot csináltak Leilából, miután a kedvenc játékát mellé helyezve letakarták egy konyharuhával. A Karácsonyra becsomagolt macska jutott erről az eszembe, aki még egy öntapadós masnit is kapott a feje búbjára, mindezt pedig rezzenéstelen arccal tűrte.

Amikor a fekete CB 76-os felújítások végére értem, jól nekiálltam a vajszínű példányok restaurálásának, melyekből szintén sikerült kissé túlvásárolnom magamat. Namost, az előző hosszú mondatnak a második része még csak-csak igaz, de olyan, hogy én valaminek a végére érjek? Most is üldözök két darabot, akik eltűntek a rendszerből és nem látom, eladtam-e őket, vagy pár év múlva előkerülnek, mikor nem is keresem. Továbbá másik kettőt még eladhatóvá tudok tenni, valamint ötöt még árulok, s ha mindez elfogy, na akkor és csakis akkor mondhatom, csupán az a három maradt, akit kiállításra tartogatok. Mi köze mindennek a képhez? Hát az, hogy nekiálltam a vajszínűeknek...

Miután jól elfelejtettem, ezeket a képeket újra elővéve időről időre rádöbbenek arra, néha egészen jó kacsaportrékat tudok készíteni én is. A köztes időt pedig kihasználom arra, hogy az interneten kacsák fotóit nézegetve azon lógatom az orromat, miért nem tudok ilyet fényképezni én is. Alzheimer-kór előnye? Minden nap új ismerős!

Isten bizony, hogy ez a legeslegutolsó a tavaly nyári otthoni házfelújítás képei között. Viszont ahogy elnézem, az előző karácsonyi képek jönnek az egyéb kategóriában, mintegy előre jelezném, a továbbiakban ezzel megyek az agyára egy ideig a tisztelt nagyérdeműnek!

Nem egyszerű feladat 12 évesen egy közel 20 kg-os ölebet cipelni, a fiúk mégis előszeretettel hordozzák Leilát. Pedig azóta mindenki több lett, súlyban és évben egyaránt. De ha egyszer a kislány olyan helyen fekszik, ahol éppen nem kellene, vagy útban van, akkor nincs más megoldás. Odébb menni magától sokszor nem akar, viszont a cipelés ellen sem szokott tiltakozni.

Még hogy a régi telefonok a kutyát sem érdeklik... Pedig de tényleg nem! Ezen a képen Leila együtt szerepel a következő kettő, felújításra jól kijelölt készülékkel. Nem hiszem, hogy mindegyiknek egyszerre nekiálltam volna, olyat én nem szoktam. Egyet szétszedek, alaposan szétpakolom minden darabját magam körül, és letakarítok, illetve szükség esetén kicserélek, amit kell.

Kacsáék a parton pihennek, de azért közben élénken figyelnek, hogy szükség esetén jól behabzsolhassák, ha kapnak valamit. Vagy bemenekülnek a vízbe, ha veszélyt éreznek.

Tessék, máris itt van megint a Karácsony! Az a film megvan, mikor az asszony kiment gyertyát gyújtani a feszülethez? Utána kiment az ember, megette a gyertya nagy részét, mert akkor szegénység volt, nem volt mit enni. Később kiment az asszony megnézni, ég-e a gyertya, majd felsóhajtott, látva, már alig van belőle: Istenem, hogy szalad az idő... Tényleg, az embernek néha olyan érzése van ezeket a képeket nézegetve, hogy le sem szedtük az előzőt, máris díszíteni kell megint.

Nagyfülű barátunk szépen csücsül és figyel, amíg a felvétel elkészül. Persze ebben a fiaim is a segítségére vannak, mert lekötik a figyelmét valamivel.

Leila telefonokkal. Lesz majd olyan is, hogy telefonok Leilával. Esetleg telefon Leilával. Olyan nem, hogy telefon Leilákkal... Utóbbiból csakis egy lehet. Észrevették, milyen aranyosan sandít bele a kamerába? Olyan sem lesz, hogy én még egyszer asztali lámpának adjam ezeket a telefonokat.

Ismételten egy érzésem szerint jól sikerült kacsaportré következik. Tényleg nem emlékeztem rá, hogy én ennyit készítettem tavaly augusztusban a soproni Ibolya-tónál!

Említettem már a régi Karácsonyokkal foglalkozó írásomban, hogy tavaly, hosszú szünet után végre ismét élő fenyőfánk volt. Ami persze a fűtőtest mellett sokkal hamarabb elszáradt és lehullott, mint a műanyag kínai társa. Mármint ki az erkélyen, le az utcára, mert nem vállaltam volna végigvonszolni a lépcsőházon. Ráadásul a régi díszek egy része is rajta van még. Ami nem ment tönkre, mert évről évre sikerül lezúznunk párat.

Feleségem a bejegyzett tényleges gazdája Leilának, de Levente fiamhoz ragaszkodik jobban, mert ő hozta haza tenyérben a menhelyről, viszont Kristóffal vannak a legjobban egy hullámhosszon. Olivér és én csak úgy elvagyunk vele.

Telefon nélkül élni? Ha csak az a baja a kézibeszélő zsinórjának, hogy kinyúlt, de nem szakadt és nem merev, akkor meg lehet próbálni fordítva feltekerni. Ez persze nem mindig sikerül, mint ahogyan a képen látható No. 413-as számú játékos esetében sem lett az igazi. De azért elmegy. Szó szerint, ugyanis megvették.

Kis csőrös barátunk vidáman ücsörög a fűben. Kezdem azt hinni, hogy csak gyorsan elkészítettem ezeket a fotókat tavaly nyár végén, aztán jól bevágtam a sutba és még meg se néztem, mit alkottam egyáltalán.

Ezeknek a LED-fényfüzéreknek egyetlen apró hibája van, nem adnak elég fényt. Pontosabban szólva, jóval kevesebbet, mint a hagyományos izzósor. Kevésbé élvezetes látvány, vagy sok füzér kell belőle, de ennél nagyobb baj, hogy műfény nélkül, kézből fényképezni nehéz. Mint a mellékelt ábrán is jól látszik, bemozdul és életlen lesz. Meg talán kissé sötét is. Két eset van, ilyenkor október táján. Vagy elő kell venni az állványt a géphez, vagy a régi, jó öreg izzólámpás fényfüzért beüzemelni.

Most őszintén mondd meg, muszáj volt belőlem bohócot csinálni és ezt a Brümpüci Pumpót ide ültetni a hátamra? Persze nem tudhatjuk, mit gondolt valójában Leila az eseményről, minden esetre látszólag békésen szunyókált tovább, ügyet sem vetve kis gazdi ilyen megmozdulására.

Telefon nélkül élni? Na még mit nem. Ezzel a képpel átlépek az idei, 2020-as évben készült felvételek sorába. Persze jönnek még bőven fotók az elmúlt évből, csak éppen nem valósul meg, hogy egyik írásban csupa egyéb témájú kép, a másikban meg csak telefon. Esetleg rádió. Nem jegyeztem fel, ezért nem tudom, CB 666-os van-e a fotón, vagy pedig 667-es. Gyanítom, hogy az előbbi, mert sikerült szereznem újabb példányt belőle. Egészen különleges darabok jöttek januárban, azt tudom, amiből sok egyforma van, azt már nem is kerestem, inkább igyekeztem több-kevesebb sikerrel eladni.

Sorra dobálom el nemlétező kicsi agyacskámat, micsoda hápiportrékat készítettem én tavaly nyáron Sopronban. Teljesen kiment a fejemből, mennyi közeli képet sikerült gyártanom kedvenc csőrös sápogó barátaimról. Később viszont kis szünet következik majd a kacsás fotók közlésében, szerintem Leila bőven ki fogja tölteni a keletkezett űrt.

Ilyen a csillagszóró, ha villanóval fényképezem a karácsonyfát. Igyekezni kell, mert gyorsan elég és még villanó nélkül is szeretnék képet készíteni, lehetőleg úgy, hogy ne mozduljon be. December 24.-én ilyenkorra már magamhoz szoktam venni néhány pohárnyi bátorságot, így ebben az esetben mondhatom, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk.

A kacsa-portré után következzen egy Leila-portré. Ezt már lényegesen könnyebb volt elkövetni, megismételni abban az esetben, ha a tárgy bemozdul. A jövő látó tekintet elárulja, az én körzetemben már csakis farkatlan macskák lesznek jövő ilyenkorra. Kár, hogy ezt a meglátást számos más ebszabású négylábú és több cirmos is szabályozni fogja jól. A kormosokról meg már nem is beszélve!

Idén januárban folytatódott a fekete színű CB 76-os készülékek felújítása és a felesleges példányok értékesítése. Ez most úgy hangzott, mint egy üzemvezetői beszámoló a termelési értekezleten. Pedig megfogadtam, többet nem tartok olyat, inkább dolgozom! De néha át kell gondolnom, mit tettem eddig és merre tovább. No. 266 megvan még, ha jól tudom. Valamint akad még rajta kívül egy-két darab, amit kipofozok és lassan elkopnak majd. Ezen az asztalon ritkán készítek felvételt telefonról, ugyanis ez a hely ritkán üres, szeretem gyorsan telepakolni, miután nagy nehezen leürítettem.

A kacsa különösen csőrjártató madár, mint ez kötudott és mint ez a képen jól látszik is az egyik példány esetében. E tekintetben erősen hasonlít az asszony pajtásra, aki viszont lényegesen tovább él, mint én, ha ezt a megállapítást hangosan közlöm vele. Még egy kacsás kép lesz ebben az anyagban, aztán a következő írás az utolsóval indul és beköszönt a kacsaszünet. Hacsak nem mentek le valami idegen fotót az internetről, ahogyan egy időben is tettem, mielőtt rászoktam volna az Ibolya-tóra.

Itt pedig az látható, milyen felvétel sikeredik, amennyiben a sziporkázó csillagszórót saját fénye örökíti meg a képen. Na jó, kicsit talán még a LED-fényfüzérek is látszanak. De csak egy kicsit.

Leila ugyancsak megkedvelte ezt a helyet a nagyszobai ágyon, egy időben előszeretettel költözött fel ide szundikálni. Manapság inkább több kényelmes helye is van, ahol szívesen pihen.

Szegény piros CB 667 No. 441! Mennyit vergődött, mire épkézláb használható telefon lett belőle. Ahhoz képest, hogy egy ház és tárcsa volt, mikor érkezett. Meg talán az automata rugócsoport benne volt még, aztán se alaplemez, se csengő, se panel, a zsinórokról már nem is beszélve. Arra emlékszem, mire összekukáztam mindent, kiderült, hogy rossz a tárcsa, cserélhettem ki másikra. Nagyon sokat és sokáig pofozgattam, mire nagyjából a képen látható, közel eredeti állapotra tudtam hozni. Ezek után jól meg kellett volna tartanom, ehelyett mi történt? Eladtam... Jó, nem lett hibátlan végül, persze a kisebb sérülések a házon már-már patinát jelentenek az ő esetében. Remélem, jól érzi magát az új gazdájánál.

Ez lesz az utolsó kacsás kép ebben az írásban, de az utolsó előtti az anyagban, amit még tavaly augusztusban fényképeztem a soproni Ibolya-tónál. Mire rászánom magamat a következő anyag elkezdésére, kitalálom, tényleg azzal induljon-e. Hápi barátaim addig is az árnyékban jól pihennek.

Végül, de nem utolsó sorban itt látható kedvenc szerzőnk, tehát jómagam, amint tavaly december 24.-én este az ajándékommal ismerkedem elmélyülten. Postás vagyok, tehát ezzel kapcsolatos könyvet kértem, méghozzá a Magyar Posta gépjárműveinek történetét a kedzetektől napjainkig feldolgozó kiadványt. 9 éven át még én is naponta közlekedtem velük, egy élmény volt, gondoltam, legyen meg ez az időszak szépen feldolgozva, képekkel is díszítve.

Közösségi oldalon ez volt az "ekkora lett" párja az "ilyen kicsi volt" nevű képpárnak. Na magyarázom: képszerkesztővel jól építettem Leiláról egy panoráma-felvételt, két összetevőből, mikor elhoztuk a menhelyről, illetve tavaly Karácsony előtt, az ágyon elnyúlva. Ezzel a fotóval köszönöm meg a figyelmet mára!