Manapság nem divat, pedig akad bőven relikvia abból a korból. S milyen ára van! Nekem csupán egy szoborra lenne szükségem, semmi mást nem akarok gyűjteni. Telefont se többet, mint ami van és kiállítási tárgy marad, rádiót esetleg még, mert nincsen meg az összes fajta. De egy normális kinézetű Lenin jól jönne, nem horror áron. Ne tévesszen meg senkit, hogy az előző mondatokat a képek idejéhez igazítottam. Lett-e azóta az orosz vezetőt formázó műalkotásom? Bennfentesek tudják a választ, mindenki más legyen szíves követni folyamatosan az írásaimat. Öveket becsatolni, indulunk!

A nyitóképen még mindig az otthoni építkezés, házfelújítás állapota tavaly nyár végéről. Ezen kacsák, szintén ugyanakkor. Sok minden történt azóta. Pár lépéssel közelebb állok ahhoz, hogy ezt a képet a saját házam udvarán is elkészíthessem. Jó, tavam az nem lesz hozzá. Bár ki tudja ezek után...

Egyre kevesebb telefon és rádió, egyre több kacsa és Leila. Mi lesz ebből? Változás. Egyrészt nem lesz mindig így, másrészt nem az marad meg, aki a legerősebb, legnagyobb, hanem aki leginkább képes a változásra. Azok a görbe fülecskék azóta jócskán kiegyenesedtek.

Miért mutatom a sokadik egyforma fekete tárcsás telefonomat már? Nem szerepelhet minden darab, ami átmegy a kezeim között. Vagy mégis... Jönnek, megújulnak, változnak, van, ami marad, a többi megy tovább. Látszólag tárgyak, de ha nézem, mennyi ideje csinálom már, többek annál. CB 76 No. 529 szerepel egy archívum mélyén, míg el nem mossa képét az idő. Közben ki tudja, hol van már. Valahol lehet, így van ez rendjén. Ha nem látom az alagút végét, nincsen még közel.

Mindjárt 13 évesek lesznek, itt azonban még az előzőt ünnepeljük tavaly október elején. Éppen ma írta nekem valaki, hogy elszáll az élet. Sietnek az órák, válaszoltam, egyre jobban. Egyszere vágyom és félem az egyedüllétet, de meg tudom tölteni tevékenységgel. Inkább attól tartok, milyen az a más, de ha tudok alkalmazkodni hozzá, nem érhet baj.

Csak nem kenyérosztás volt megint kacsáéknál? Nagyon úgy tűnik, mert többen igen intenzíven porszívóznak a képen. Az a helyzet, hogy most már több, mint egy éves a fotósor, ha akkor megírom az anyagot, még emlékeztem volna, de így?

Mozgásban, játékban elfáradt Leila az ágyában alszik. Tavaly október óta kétszer akkora lett már, az ágya viszont nem nőtt vele. Mily meglepő. Nem tudtam a kutyákról, hogy a szimatolásban is kimerülnek, ha megtelik az orrocska szagokkal.

Kaptam, rendbetettem, meglepően szép lett, aztán gyorsan el is adtam. Pedig No. 513 itt még erősen zsinórtalan volt, de ez a végkifejletet egyáltalán nem zavarta. Biztosan került rá eredeti, vagy újfajta, félmunkát nem adok ki a kezemből, akkor se, ha nem lesz használati eszköz, csupán dísztárgy. Most is szenvedek egy ilyen feketével. De nem azért, mert nem tudom összerakni, jóllehet, alkatrész-hiány is nehezítheti a folyamatot. Inkább az a baj, hogy este fáradtan már nincs kedvem semmihez. Ezért vagyok lemaradva többek között az olvasással is. 12 évnyi tudományos havilap vár rám.

Mindjárt hazaér a feleségem, én pedig, mielőtt elfelejtem, gyorsan közölni fogom vele, hogy ideje elkezdeni készülni a fiúk 13. születésnapjára, merthogy jövő hétvégén tartanánk. Milyen szerencse, pont most jött elő az előző torta fotója, akkor ezúttal ne ilyen legyen. Vagy mégis, majd ők jól eldöntik.

Merészelje csak azt állítani valaki, hogy ezek a csőrös hápogók nem aranyosak! Különösen az a jobb oldali, ahogyan ferdén tartja a fejét. Egyébként így néz fel az égre is, ha például nagyon süt a nap és melege van.

Házi kedvenceink közül a jobb oldali Leila azóta már teljesen szétrágta ezt az egyébként kifejezetten neki adott, Kristóf által már ugyancsak kinőtt kék rövidnadrágot. Tudom, hogy kissé homályos a felvétel, ennek ellenére mégis ezt választottam, mert meg kell zabálni a kislánynak az ő cuki pofáját rajta.

A telefon-társadalom két dolgot biztosan nem fog nekem megbocsájtani ezt a képet látva. Nem elég, hogy jobb híján filcbetétes széklábakat merészeltem tenni erre az alumíniumból készült LB 37-es alaplemezre, de ráadásul még le sem festettem az alját, ami azért baj, mert nem összefüggő rajta a festékréteg. Be sem merem vallani, hogy a készüléket tavaly november, e felvétel elkészülte óta be sem fejeztem, mert nem találtam megoldást az induktorkar három és feles méretű hiányzó csavarjának az ő pótlására. De ez nem látszik ezen a képen.

Ígérem, hogy nem fogom a tavaly nyár végén az otthoni házfelújításról készült összes fotót publikálni, főleg, hogy nem sok és nem is lettek valami jók a képek. Konkrétan csak a félkész erkélyről képeztem a fényt, ügyelve arra, hogy ne pottyanjak ki a nemlétező korláton. Többek között ilyen látvány fogadott kinézve. Az állvány el is takarja kedvenc szomszédom, Sebők Kelemen kertjét, mondjuk, amúgy sem egy élvezetes látvány, a gazdájáról meg már nem is beszélve.

Amíg a kacsák önfeledten keresgélnek tovább, addig én is hasonló lelkesedéssel kutatom, milyen további képanyagot tudnék megosztani a tisztelt nagyérdeművel, ami telefon, vagy rádió. Merthogy hirtelen felindulásból túlsúlyba került itt az egyéb kategória. Ez nem feltétlenül baj, bár most annak érzem.

Az eset, mikor Leilát tavaly ősszel egyik reggelen hirtelen felindulásból elágyazáskor bepakoltuk a takaróval együtt az ágyneműtartóba, azóta sem ismétlődött meg, ráadásul senkit nem zavart, bennünket sem és Leilát sem.

Hihetetlen mértékben elfelejtettem tavaly ősz óta, mi okból készítettem ezt a felvételt. Annyi bizonyos, hogy valamilyen próba volt, merthogy látszik az antennazsinór. Volt egy esetem, amikor a készüléket bekapcsolva körülbelül egyharmad hangerőnél elkezdett éktelenül gerjedni a hangszóró. Tudtam már ekkor, hogy a Terta 325-ösről kétféle kapcsolási rajz kering a köztudatban, s az egyik bizony hibás. Aszerint a hangerő szabályozó potenciométer rosszul van bekötve, mely eset pozitív visszacsatolást visz a hang végerősítőre. Meglehet, ez az egyedi alkalom volt, mikor is találtam egy, a rossz rajz szerint kialakított készüléket és én jól visszaépítettem azt helyesen.

Mivel kedves gyermekeim hivatalosan is betöltötték a 12. életévüket e fénykép keletkezését megelőző napon, ezért gépkocsival történő közlekedéskor már semmilyen gyermekülés és ülésmagasító használata nem előírt a részükre. Valójában az történt, hogy a képen látható ülés és párja (egy naranccsárga huzatos, melynek szereplésének az ő elmaradását nyilván ezúttal jól elnézik nekem, köszönöm a hozzám való nincsmit) értékesítését már korábban elterveztük, ehhez azonban a rajtuk lévő huzatot némi előzetes tisztítási eljárás alá kellett vetni. Ennek érdekében a biztonsági öveket kifűztük. A megtisztított huzatok visszakerültek a helyükre, közben azonban számos nap eltelt, mi pedig annak rendje és módja szerint elfelejtettük, hogyan is voltak azok a bizonyos övek eredetileg és szabályosan befűzve. Végül azért többszöri nekifutásra minden visszakerült a helyére és az ülések is jól gazdára találtak, csak hogy a kedves olvasó is megnyugodjon.

Kezdem azt hinni, hogy a kacsák és Leila lassan átveszik a hatalmat a telefonok és rádiók felett. Meg még azt is gondolom, hogy a következő anyag kizárólag róluk, illetve az egyéb, rendelkezésemre álló fotótémáról szól majd, ami minden, csak nem telefon és nem rádió. Próba, szerencse!

Tente baba, tente, itt van már az este! Kezdem azt hinni, a képet utólag nézve, hogy a fiúkon kívül Leila még az, akinek valójában esze ágában sincsen aludni. Továbbá a tavaly ősz volt az az időszak, mikor is Kristóf és Leila életre szóló barátságot kötöttek, de erről még lesz szó itt alaposabban is.

A számomra feleslegessé vált, túlvásárolt CB 76-os készülékek felújításának és értékesítésének hosszú és rögös útján kis lépés a képen látható példány meghirdetése és jó eséllyel történő eladása. Mivel tavaly ősz óta egy év telt el, ráadásul volt közben egy adatvesztésem is, ezért jelen pillanatban halvány lila segédfogalmam sincsen, a házi leltári szám szerint No. 386-os darabot sikerült-e azóta jól eladnom. Minden esetre megyek tovább a saját utamon, s nem a leninin. Apropó, Lenin!

Kedves elvtársak és elvtársnők, a felvétel oly módon keletkezett, hogy nem túl távoli gyűjtőtárs kérésére jól megvásároltam, s elhoztam a látható, munkásőrt ábrázoló szobrot, majd ezt követően elvittem nevezett gyűjtőtársnak, aki cserébe adott nekem érte egy telefongyári rádiókészüléket. Mivel a műalkotás jelenléte éppen egybeesett néhány másik, jelentőséggel bíró tárgy megjelenésével, ezért hirtelen kiváló fotótéma keletkezett, mely helyzetet igyekeztem az idő rövidsége ellenére alaposan kihasználni, így a közeljövőben további fotókat fogok mutatni e témában mindenképpen.

Viszonylag ritkán jön össze, hogy közeli, értékelhető minőségű hápiportrét alkossak, íme tehát egy egészen jól sikerült felvétel erről a kis csőrös sápogóról.

Tavaly ősszel ez a kép a következő szöveggel aratott óriási sikert a meg nem nevezett közösségi oldalon: a felvételen egy darab Leilát rejtettem el, ugye megtalálod?!

A meggondolatlanul, felelőtlenül és bőkezően szétosztogatott piros színű CB 76-osokból végül alig maradt nálam készleten. A házi leltári szám szerint No. 331-es készülék is e folyamat áldozata lett. Most bezzeg keresik, ezért erőteljesen azon vagyok, beszerzek még néhány példányt, jól felújítom és továbbadom.

A képen látható játékot tavaly októberben, kereken két hónappal Karácsony előtt vettük meg Leilának. Ő kapott először ajándékot abban az évben. Ehhez képest az ünnepekben két nap alatt szétrágta...

Az előzőnél talán valamivel kevésbé jól sikerült kacsaportré, fényviszonyok és élesség okán, de a hápi attól még hápi marad. Nem marad, hanem egyfolytában kaja után kajtat.

Késő esti sztárfotó a Kristóf és Leila nevezetű tündérmacikról. Tavaly ősszel több ilyen kép is készült, melynek során a fiúk ágyba vitték magukkal a kutyát. Persze ez még messze volt a rendes lefekvéstől, Leilának ilyenkor még hátra van egy sétája.

Megmutatom persze, mi volt az előzőekben szerepelt munkásőr szobor talapzata. A fém műalkotás által okozott esetleges sérülések elkerülése érdekében hirtelen ezt az egyébként soha, semmikor nem használt fekete filc poháralátétet kaptam elő a bárszekrényből. Tudom, nem telefongyári rádiókészülék, de most már bizonyosságot nyert, hogy én kedvelem a különleges holmikat. Az Orion A117-es is ilyen, még egy kicsit a BHG is gyártotta, mely vállalatot akkoriban ráadásul Beloiannissznak hívtak. Ötvenes évekről beszélünk, a rádió felépítését tekintve egyetlen rimlock csőből, majd ezt követően csupa miniatűr elektroncsőből készült. A skálaüvegek szokatlan elrendezése egy borzalmasan bonyolult skálahúrozást takar, mely természetesen szakadt, miért is ne. A következő 30 évre ez lesz az egyik feladat a megszámlálhatatlan többi között, alapvetően külsőleg szeretném rendbe tenni, aztán talán egyszer meg is fog szólalni, ha még addig lesz egyáltalán adás közép- és rövidhullámon.

Még egy felvételt tervezek ellőni a még tavaly augusztusban otthon készítettek közül, aztán egyelőre befejeztem, két okból is. Egyrészt azóta nem voltam otthon, s így nem készült újabb kép, sajnos most sem. Másrészt azóta a háttérben jól megfigyelhető, félig kész épületet alaposan befejezték és mondhatom előre, egész pofás lett. Elhelyezek tehát egy tennivalót a kicsi agyacskámban és meglátjuk, idővel mi lesz belőle, sikerül-e véghezvinni, amit terveztem.

Három a kacsa ezen a felvételen és az egyik mintha jártatná. Ez nem csoda, mert különösen csőrjártató madarak hírében állnak. Másrészről lehet, hogy melege van, elvégre augusztus derekán készítettem a képet.

Folytatódtak a beágyazás közbeni kalandok Leilával. Beengedtük a nagyszobába, persze egyből játéknak vette a takarót és a rajta lévő huzatot. Ezt hétköznap reggel, mikor mindenki siet, nem lehet eljátszani, így jó eséllyel szombat, vagy vasárnap reggel készült a fotó.

Két vajszínű CB 76-os telefonkészülék, abból a tavaly őszi időszakból, mikor is a nagy dobozból igyekeztem a lehető legtöbb holmit használhatóvá tenni és értékesíteni. Megvettem egy leszerelt irodaház felét, majd egyesével felújítottam, kijavítottam és eladtam, amit lehetett. Maradt persze néhány darab így is, de nagy része elment, így behozta az árát. No. 445 és 447 szintén máshol csörömpöl már vidáman, önfeledten.

Mindeközben erős felindulásból elértem a képen látható számjegyű életévemet. Történt mindez szintén tavaly ősszel, ezért lassan készülődünk is a következőre, de előtte még jól kitaláljuk, milyen torta legyen, amit mindenki megeszik, illetve miféle ajándékot szeretnék kapni.

Ezekkel az árnyékból mindenfelé nézelődő kacsákkal fejezem be mára, de csak átmenetileg a csőrös hápogókról tavaly augusztusban készített képeket. A következő anyagban is szerepelnek, hogy csak ők lesznek, vagy rádió és telefon is, azt továbbra sem tudom megmondani. Tessék engemet olvasni és máris jól ki fog derülni!

Előbb azonban következzen a takaróhuzatot rágcsáló Leiláról egy felvétel. Eredetileg valójában úgy terveztük, hogy nem engedjük be a kutyát a nagyszobába, de aztán ez a kis kunyerálóbajnok jól megszabályozta a kérdést. Nesze neked következetesség egy első kutyás család esetében!

A képen látható három tárgy közül a felső kettő másnap jól elment a kedves gyűjtőtárshoz, előtte azonban még kihasználtam a fotótémát. Viszont, ha agyonütnének se tudnám, mi a fenét kaptam érte cserébe. Ismerve magamat, valami telefongyári rádió lehetett az. Gondolkodom, mennyire helytálló mondani, hogy egykorúak a képen szereplők. A rádió 1955-ben készült, a telefont szintén ebben az időben kezdték el gyártani és közel 8-10 évig ezt is tették, mindannyiunk örömére. A munkásőrség viszont 1957-ben alakult meg, tehát a vele kapcsolatos műalkotások később keletkeztek.

Azt mondják az okos emberek, hogy a benne lévő felszerelés egy idő után elveszti a tisztaságát, s ezért kell cserélni a dobozt. Erről ma már leszoktak, egyrészt beleteszik egy műanyag tasakba és vigyed. Másrészt a hatóságnak is más feladat jutott, semmint erre vadászni, hogy kinél van lejárt elsősegély-felszerelés. Mondtak olyat is, érdemes menhelynek odaadni, hogy bekötözzék a sérült kutyusokat. Én inkább egy Trabant gazdájának adnám. Merthogy abban volt. Azért az a vízvágó olló megérne egy misét...

ui.:előfordulhat, mégsem lesz írás telefon és rádió nélkül. Nézem a soron következő képanyagot és azt látom, hogy van belőlük bőven. Hiába, lehet élni nélkülük, csak éppen nem érdemes. Még ha nem csinálok velük semmit, akkor is eszembe jut néhány képet készíteni. Leila és a kacsák biztosan helyet kapnak a következő részben szintén. Lenin bácsi menjen inkább a maga útján!