Főnök, baj van, nyikorog a talicska kereke. - Aztán hogyan nyikorog? - Nyik. Nyik. Nyik. - Akkor maga ki van rúgva! - De miért, főnök? - Mert úgy kellene nyikorognia, hogy nyik-nyik-nyik. Otthoni rövid helyzetjelentésemmel cicomázom a beszámolómat, melyben szerepelnek még a kacsák, színre lép mostantól kezdve Leila is, mutatom a továbbiakban felújított telefonokat, valamint, ami még következik a sorban a képek között. Dolgos nyári napok története a tavalyi évről folytatódik!

Szintén zenész. LB 37 No. 307 ugyancsak festési hibákkal küszködött. Az arany színű szórópalackos festék elsőre nem fedte be a házat, aztán pedig azt a fajtát nem lehetett már kapni. Óvatosan vissza kellett csiszolnom az alapozó rétegig, mert teljesen előlről kezdeni azért nem akartam volna. Mivel ragaszkodtam az arany színhez, ezért megvártam, míg lehet kapni belőle másik gyártótól és újra fújtam. Ekkor pedig automata karból szenvedett erőteljes hiányt, ám úgy döntöttem, összerakom mégis, aztán majd lesz hozzá az is. 2019-es augusztusi állapotát látjuk a felvételen, azóta elkészült és egy szintén tavalyi, szeptemberi hirtelen döntésnek köszönhetően a garázsban pihen. Másik történet már, hogy annyira felfújtam képes felemet, hogy pár nap alatt kiebrudaltam a kuplerájt nagyszobánkból. Ha nem is lesz önálló írás, ha nem is készült róla számos képanyag, esetleg utalni fogok még eme történésre.

Amíg otthon a munkások éppen nem dolgoznak a házunkon - lásd nyitókép - addig én se, hanem megnézem, mit csinálnak a kacsák az Ibolya-tónál. Itt éppen kettő is csücsül, alig észrevehetően.

Kisebb rozsdafoltok éktelenkednek, melyek indokolttá teszik, hogy bizony ezt az LB 37-est is jól fel kell újítani. A csengőcsészéket már le is operáltam, kalapácsot védő lemezünk is van - lassan kezd hiánycikk lenni, mi több, egy ideje a házilag történő legyártására készülök. Zsinórok szintén fityegnek, reményeim szerint a végükön kézibeszélő, illetve ötpontos csatlakozó dugó található, mert a képből ez nem derül ki. Együtt van tehát minden, ami szükséges ahhoz, hogy ezt a készüléket szakszerűen felújítsam, egyedül egy alkatrész rossz állapota aggasztó. Miért is ne ilyenkor leljem meg eme hibát, mikor minden más stimmel... Máris mutatom, miről van szó!

A hiba: az induktor alatti alumínium lemez erős oxidáció során bomlásnak indult. Ezt bizony ki kell cserélnem. Tudom is már, hogy mire. Van egy másik alaplemezem, ahol viszont maga a vas keret lett anyaghiányos, annyira megette a rozsda. Ott viszont az alu lemez ép, a kettőből hozok tehát majd össze egy jót. Marad viszont egy teljesen rossz alaplapom hátra, amivel jelenleg nem tudok mit kezdeni.

A készülékházról az eredeti festék eltávolításának eszköze kezdetben a készleten lévő jó minőségű csiszolóvászon volt. Aztán az elfogyott. Amit pedig manapság kapni lehet, nos az már kevésbé jó. Esetleg másutt kellene beszereznem. Én viszont úgy döntöttem, kipróbálom a spaklit. Teljes egészében nem helyettesíti a smirglit, hogy ilyen magyar szavakat használjak, ám nagyrészt igen. Történt ez számos esetben tavaly, ahogyan a fotón látható sokadik példánynál is. Idén ellenben gépesítettem a műveletet, sikerült viszonylag elfogadható dörzskorong-készletet beszereznem, csupán szegény fúrógép bánja, hogy széthajtom vele. Nem jön le rólam, csak két liter víz. Azért nyáron a garázsban is meleg tud lenni. Egy baj van mindössze, hogy folyton elfelejtem levinni fényképező gépemet, a telefonom meg olyan buta, még fotózni se tud. Így felvétel nem készül.

Ilyen pici falat volt Leila kutyánk, mikor tavaly augusztusban elhoztuk a menhelyről. Mivel mentett eb, menten be is jelentettük a hivatalban, aztán már csak etetni, oltatni, meg sétáltatni kell. Meg takarítani utána.

A következő jövevény ama bizonyos doboznyi fém készülékházból a képen látható CB 24-es. Ő lett volna házi leltári nyilvántartásom szerint No. 530-as, ha felcimkéztem volna, csak meg kellene keresnem, de egyrészt fogalmam sincsen, hova tennem, másrészt nem cimkéztem fel, harmadrészt nem álltam neki tavaly és eddig idén sem további CB 24-esek felújításának. Ezek után csodálkozom, ha a tárgyaim gonosszá válnak, ellenem fordulnak, kitolnak velem, elbújnak előlem, elhagynak, stb. Mire pedig összeszedem, hogy LB 37-esből még ennyit és CB 24-esből még annyit kellene megcsinálnom, addigra itt a Mikulás, én pedig magyarázkodhatok neki, hogy bizony jó kisfiú voltam idén is...

Bezzeg, ha tarthatnék kacsát! Munka, család, telefon, rádió, vasút és Leila mellett még az is... Nem fogok unatkozni öreg koromban, az biztos, csak ne legyek beteg. Most tessék már nézni, milyen tündérien figyel ez a kis tollas is a tó partján.

Mindenki felismerte, hogy ez a CB 24-es telefonkészülék a falon volt, nem az asztalon? Egyik dolog, hogy sikeresen körbemeszelték az alaplemez külső szélét, a másik, hogy a ház belső fele az alján poros. Ráadásul mindene meg is van, talán még egy számtárcsa kellene rá, ha már eredetileg volt rajta... No. 530 élni akar tehát, kézibeszélőm, zsinórom lesz hozzá. Ha megtalálom, jövőre felújítom és majd jól mutatni fogom a róla készült képeket.

Nyár van, meleg van, egy napja nálunk lévő kiskutya szívesebben alszik a konyhában, mint az ágyában, asszony pajtás pedig nem tud betelni vele.

Jól emlékszem én arra, hogy ezt a készüléket azért vettem elő tavaly augusztusban, mert eladtam? LB 37 No. 208 egyike volt azon első kettő romhalmaznak, melyre mindenki más azt mondta volna, na ez megy ki a kukába. Tény és való, volt rajta kalapálni, csiszolni és még pótolni való. De nem gondoltam volna csak azért megtartani, mert annyit dolgoztam rajta. Viszont, ha eladtam, akkor nem vezettem végig a nyilvántartásban, mert nem lenne ott a helye a szekrény tetején, hanem beleköltöztem volna az ő dobozába egy másik telefonnal. Létramászás és ejnye-bejnye lesz ebből, én már látom...

Na nézzünk további hápogókat! De hiszen ők nem jártatják, csöndben vannak...

Állapotfelmérés megvolt már, miszerint ez a szegény LB 37-es olyan ratyi, hogy csak na. Szétnyúlt műanyag zsinór, retkes kézibeszélő... Ez egy nagyon szakszerű leírás volt, No. 416 most felújításra jelentkezik. Megjegyzem, a rozsdás házra még rátesz egy lapáttal a barna takaró és ez az egész kép úgy általában nagyon sajátos színű lett. Ha mindez nem lenne még elég, akkor hiányzik a készülékről az automata kar. Viszont e sorok írásakor éppen tartózkodik itt az asztalon egy, a szobrászművész gyűjtőtárs által kijavított, hiányos darabból kiegészített bakelit villa, illetve pontosabban annak alsó közdarabja. Soha jobb alkalmat erre a történelmi találkozásra! Most már csak jól hozzá kellene tennem a készülék alkatrészeihez a nyilvánvalóan hiányzó darabot. Vagy megjegyezni, hogy ez az alkatrész ott és akkor azt a hiányt hivatott pótolni, ami a képen látható. De ezt egyrészt addigra ötször elfelejtem, másrészt az alkatrész itt porosodik az asztalomon, mire ez a telefon sorra kerül. Viszont kiírtam már a faliújságra első gondolatomat, gyűrhetem össze és dobhatom a kukába a cetlit...

Figyelem, a cukiságmérő kiakasztása következik: Leila az ágyában a hátán fekszik. Na jó, a kis kék csontocskát már utólag tettük oda, de ez nem zavarta. Egyik legelső játéka, amit még azóta sem rágott szét, igaz, túlságosan nem is érdekelte, nem sokat játszott vele. A hátán azóta is szeret feküdni, de erről majd úgyis a fotók sokasága fog tanúskodni.

Észrevették két képpel ezelőtt a rozsdás telefon házának jobb felső sarkán azt a feketével lefestett kör alakú kis lemezkét? Ugye, hogy nem, nekem kell külön szülnom minden apróságért... Most bezzeg mindenki eszeveszetten lapoz vissza és felkiált: jééé, téényleg!! Ő lapult a festék alatt, amit az a csúnya bajuszos és kopasz műszakvezető parancsolt oda, miközben hátratett kézzel sétált a dolgozók között: le kell festeni azt a kispolgári csökevényt Kovács elvtárs! No. 416-ról beszélünk még mindig, érzésem szerint ez a kis lemezcimke is visszakerül rá a felújítást követő összerakás után.

Mindeközben hápiéknál újabb kacsalány ült modellt nekem. Én legalább is tojónak látom, árnyékban is vagyunk, közelebb menni sem mertem, nyáron a gácsér is szürke. Ráadásul a tekintete alapján a csőrébe is adtam azt amondatot, hogy kukoricát hoztál?

Az előbb már jól behatárolt rozsdás, 416-os házi leltári számot viselő készülék házáról szokás szerint elég hamar leugrott a festék, utána viszont így néz ki. Megfigyelhető, hogy az induktor karja hozzáért a ház oldalához és szép körívet rajzolt a vasra. Erre majd jól figyelnem kell, ha felújítást követően ugyanazokkal az alkatrészekkel szerelem össze a telefont. Persze lehet, hogy ez már egy régebbi történet és itt valójában egy őskori leletet találtam?

Mindeközben a világ legkisebb négylábú tündérmacija az ágyában szundikál.

A soron következő LB 37-est szétszedtem bár, azonban alapos állapotfelmérést és hosszas habozást követően úgy döntöttem akkor, hogy a képen látható súlyos mechanikai sérülések miatt ezt a házat és alaplemezt nem csinálom meg. Mondom, történt ez akkor, tavaly augusztusban. Aztán idén másként alakult a készülék sorsa, de ez már egy másik mese lesz. Itt még csak kerülgettem a problémát, mint macska a forró kását, aztán kalapácsot vettem a kezembe. Végül nem lett szép, de annál mindenképpen szebb, mint amit ezen a képen látunk.

El sem akarom hinni, pedig így van: tavaly augusztusban csupa aranyos kacsa-portrét sikerült készítenem otthon, az Ibolya-tónál. Itt egy újabb hápi, aki a parton csücsül és várja a kaját.

Mondanám, hogy polcdísznek tettem csak ki őket, de akkor egyrészt minek foglalja el ezt a rengeteg helyet más, sokkal hasznosabb holmi elől, másrészt nem igazán dísz, részben üzemképes, még felvételt is lehet készíteni kazettára - éppen ez zajlik. Más kérdés, hogy mint az utólag jól kiderült, csapnivalóan pocsék annak a felvételnek az ő minősége. Át kellene tehát azt a magnót vizsgálni, javítani, beállítani, de ez nem annyira az én szakterületem. Alul az osztrák Philips viszont tényleg csupán dísz, szépen világít a sötétben. Pontosan egy éve mínusz egy napja készült a kép, de ez bizonyára a kutyát sem érdekli. Mint ahogyan az sem, hogy azóta pontosan ugyanilyen állapotban van.

A kutyát most éppen más érdekli. Leila azzal foglalkozik, mit csinál a kis gazdi bent a szobában és ő oda miért nem mehet be.

Mostanában azon gondolkodom, hogy néhány LB 37-est meg kellene hagynom olyan állapotban, ahogyan érkezett és azon a használat nyomai láthatók. Tehát nem kellene minden darabot azonnal szétszednem és felújítanom. Kérdés viszont az, a horpadás, vagy a rozsda mennyire minősül használati nyomnak. Tartok tőle, hogy az előbbi egyáltalán nem, utóbbi pedig inkább a gyártáskori, valamint használat közbeni körülmények következménye. Minden esetre a házi leltáram szerinti No. 370-est tavaly nyár végén még jól szétszedtem és felújítottam. Más kérdés, hogy ő azóta is úgy van, külön a ház és külön az alkatrészek és várja, hosszú téli estéken összerakjam.

A képen látható két hápi éppen azt bámulja, mi a fészkes fenét bögyözget magám harmadik társuk már egy jó ideje ebben a melegben.

A nyitóképen már látott, az építkezés kellős közepén álló levitézlett székről csak még annyit, hogy anyám szerint ebben fekve szokott az építésvezető telefonálni. Tavaly nyáron újították fel otthon a házat, miután aki akarta és volt rá pénze, gyorsan kicseréltethette a régi ablakokat. Azóta elkészült a ház, azahogy csak majdnem teljesen. Elmaradt a pince mennyezetének az ő szigetelése, hogy a földszinti lakások ne legyenek annyira hidegek télen. Rossz nyelvek szerint elfogyott a pénz. Szerintem meg nem kellett volna belőle a városvezetők zsebébe dugdosni. Megsértettem valakit? Helyes!

Kicsi Leila kíváncsian figyeli, hogy most mi történik, pedig ez csak egy fényképezés. Nem az első és nem is az utolsó, ötven-egynéhány évesen először van kutyánk, naná, hogy sokat fogom fotózni. Talán tényleg lesz kacsa is, de nem lövöm le a poént...

A szintén a mai írás elején szereplő LB 37 No. 307 elkészült. Az arany színhez mi illik? Talán a barna. Elég szép lett, nem? Még a rozsdás csatlakozófedelet is kezeltem. Na jó, a zsinórok az eredetiek, kissé foszlanak már. Viszont ha így sikerült, megérdemelné, hogy ne lent a garázsban lakjon, hanem itt nálam. Plüss Pato annyira nem érdeklődik iránta. Nem is azért van itt, csak nagyjából akkor került elő, mikor ez a telefon készen lett. S azóta ki tudja, melyik ágy alatt jár megint...

Tavaly nyár végén, mikor is ez idő szerint utoljára láttam, ilyen szép volt az Ibolya-tó környéke.

Emlékeim szerint számos írásomban ellőttem már azt a poént, miszerint Pistike felel történelemórán. Hány dúlás volt Magyarországon? - kérdezi a tanár. Magyarországon három dúlás volt, a tatár dúlás, a török dúlás, meg a felszabadúlás. Itt viszont a képhez kapcsolódó történet úgy néz ki, hogy önkormányzati képviselő-jelölt ismerősöm elkérte az egykori szülőháza homlokzatán még fent lévő táblát a most ott lakó bácsitól. Mivel az épület az én körzetemben van, ezért én voltam a postás és elvittem ezt a táblát új helyére, egy gyűjteménybe. De útközben természetesen jól lefényképeztem magamnak.

Újabb, cukiságmérőt kiakasztani erősen esélyes felvétel a két tündérmaciról, Kristófról és Leiláról. Ahhoz képest, hogy mennyire nem szerettem ezt a kifejezést, most mégis rendre használom a mondataimban. Mindegy, majd leszokom róla. Vagy jól elfelejtem, mint a minap a befizetnivalóimat...

Háztartásunkban immár rendszeressé vált, hogy ha szétszedek egy-egy CB 76-os, vagy 667-es készüléket, akkor a letisztított és kipolírozott készülékház előbb-utóbb megjelenik a mosogató melletti szárítóban lévő edényhegy tetején. Semmiképpen sem az alján, nehogy a rápakolt edények összekarcolják és nem mindegy az időzítés sem. Ha már túlságosan zsíros a mosogatóvíz, nem tehetem bele a készülékházat, ha pedig ezzel kezdek, utána nem tehetek a vízbe edényt, amiből utána eszünk. Nehéz kérdés, nem? Ráadásul a minap gyűjtőtárs feltételezte rólam, hogy berakom a mosogatógépbe az elkészült, felújított műanyag házat. Mire persze gyorsan közöltem vele, hogy nálunk én vagyok a mosogatógép. Tudom, a nagy zöld fazék külső fele megérett egy alapos hideg zsíroldós kezelésre, de manapság már a hideg zsíroldó sem a régi. A joghurtos műanyag poharak egy takarítást követően mennek csak a szelektív hulladékgyűjtő edénybe. Minden világos?

Mi ez a kacsa-gyülekező? Csak nem egy újabb néni érkezett, egy zacskónyi, apróra tépkedett kenyérdarabkával? Ahelyett, hogy kukoricát, borsót, répát, vagy főtt rizst, netán zabot hozott volna...

Kilátás a felújítás alatt álló házunk épülő erkélyéről az állványon át az udvarra. A régi korlátot lebontották, így a félig kész erkélyről ki lehet menni az állványra, meg persze le is lehet esni az udvarra, ha valaki nem vigyáz. A nagyon vastag szigetelés miatt az erkély sokkal kisebb lett, viszont a lakás az új ablakkal télen sokkal melegebb, mert ugye ez még tavaly nyári felvétel és azóta lement egy fűtési szezon. Nem volt benne személyes tapasztalatom, de anyám nem gyújtott be a cserépkályhába. Állítólag nem vett fel öt pulóvert plusz a konyhaszekrényt, de ez már csak olyan városi legenda. Ha végre hazakeveredek és tél lesz, személyesen járok utána.

Újabb sztárfotó Kristófról és Leiláról. Azt hittem, csak mostanában szoktunk csinálni szegény kutyóból bébi-kengurut, de ezt a képet látva rádöbbentem, a művelet nem mai találmány, már tavaly is alkalmaztuk. Annyi a különbség, hogy azóta ez aqbébi megnőtt, de jelenleg is éppen olyan aranyos, ahogyan a két hátsó lábára állítjuk, vagy leültetjük. Más kérdés, hogy ha erről őt megkérdeznénk, nem biztos, hogy örülnénk a véleményének.

Mind a CB 76-os, mind pedig a CB 667-es típusú telefonkészülék esetében a vajszínű ház és kézibeszélő a legjobban hajlamos a besárgulásra. A 667-es ráadásul kiszárad, reped, törik is. Ennek ellenére akadnak példányok, melyeknek sikerül szépen megöregedni. Talán ilyen a képen látható darab is, melyet a felújítást követően jól el is adtam. Pedig ő féloldalasan öregedett meg, a kézibeszélő bal oldala jobban besárgult, másik fele kevésbé. Esetleg egyik oldalról jobban érhette a fény, vagy napsütés. Nálam jobban hozzáértő gyűjtőtárs szerint a sárgaság csak a felületen mutatkozik, nem mély. Megfelelően finom surolóeszközzel eltüntethető. Feladatom tehát megint adott.

Ennyi kacsát egy rakáson! Biztosan hozzászoktak már ahhoz, hogy időnként mindig jön valaki etetni őket. Másként nem engedtek volna ennyire közel magukhoz engem sem. A következő írásban is szerepelnek még a hápik. Mára köszönöm a figyelmet!