Habár lehet, egynémely Olvasómnak az összes téli lábbelije tele vagyon már az én fémházas kurblis telefonkészülékeimmel, de még jól folytatódik ezen csodálatos szerkezetek felújítása ám. Így képanyag és mondanivaló is van hozzá bőven. Itt van például mindjárt a témához szokásos módon szigorúan kapcsolódó első kép. Verekedő szarvasok szobra, mégpedig a keszthelyi vadászati múzeum előtt. Ahol is augusztus 20.-án jártunk, tekintve, hogy nemzeti ünnepen az állami múzeumok ingyen látogathatók. Történt viszont, hogy a bejáratnál figyelmes lettem a feliratra, miszerint a benti fotózás már pénzbe kerül, mégpedig 1500 kemény magyar forintba. Ezért aztán szomorúan visszaballagtam a fotómasinámmal a kocsihoz és aznap egyetlen kitömött kacsát sem fényképeztem. Vannak viszont képeim a felújított telefonokról, tessék csak jól megnézni!

Következik például máris egy lesifotó az én szeretett alkalmi festőműhelyemből, ahol egyrészt nem készül túl sok felvétel valamely érthetetlen okból kifolyólag. Másrészt pedig immár sok idő sincsen arra, hogy itt fotózzam az éppen száradó készülékházat. Merthogy e sorok írásakor már október második felét írjuk, hideg is van és korán is sötétedik. Viszont ez a kép még a nyár elején készült, s amint az jól látható, egy ugyancsak viharvert ház belseje megkapta az alapozó réteget. Megfigyeltem, hogy egy fémház állapota nem életkorfüggő. Inkább a telefon használati körülményei befolyásolják, hány liter víz jön le rólam, mire festhető állapotba hozom. Ez itt egy későbbi példány, a csavaros rögzítőfület tekintve. Mégis, ha jól emlékszem, elég sokat kellett szenvednem vele, erre utal a még kezeletlen külső oldal látványa is.

Felvétel első és ezidáig egyetlen induktor-szervízemről. Asszony pajtás valamit nézett este a nagyszobai tévén, amit én nem akartam. S mivel fejhallgatón zenét hallgatni, egyáltalán számítógépen dolgozni sem, inkább kiköltöztem a konyhába jól, az öreg asztali lámpa, egy nyugállományba vonult mosogatótálca, számos szerszám, valamint az én rokkant induktorom társaságában. Meg kellett érnem a majdnem 48 évet, hogy először szedjek szét ilyet.

Egy csavar híján sikerült is, azt nem akartam roncsolással oldani. A lényegen amúgy sem változtatott: lesz majd egy háromkezes művelet. Két kéznek le kell nyomnia egy rugót, miközben a harmadiknak beléje kell helyeznie... na nem a bizalmat, s mást se, mire esetleg a Kedves Olvasó gondolni tetszik, inkább egy precízen megméretezett, gondosan előkészített kicsinyke alkatrészt. Helyes eljárás esetén a művelet nem több három másodpercnél. Eddig jutottam itt, meg persze némely olajozás és tisztítás következett még, majd az egészet jól bedobozoltam egy fagylaltos edénybe és azóta vár velem együtt a folytatásra.

Az előbb látott készülékház külső fele is viseli már az első gúnyáját. Alatta azonban még mindig látszik, hogy a rozsda alapos munkát végzett ezen a helyen. Egyenetlen a felület, még a gondos csiszolást követően is. Talán géppel kellett volna túlórázni rajta mindaddig, amíg teljesen sima nem lesz. De ezt a műveletet eddig nem sikerült gépesítenem. Éppen elég víz jött le rólam már így is. Jelenleg a házzal együtt száradok, miközben ilyen fotókat készítek.

Jelentem, a Csengőcsésze-felújító Szakosztály nyáron sem tétlenkedik. De mi az, hogy jelentem? Tudom, ez a poén volt már. Ráadásul nem is én találtam ki. De akkor is tetszik, hogy mindenki a problémára fókuszál, közben pedig én egy teljesen lényegtelen és váratlan részbe kötök bele alaposan. Egyrészt megtaláltam végre a megfelelő minőségű ezüstszürke festéket. Finoman szólva: kevésbé tapadó elődje jól elment a legutóbbi veszélyeshulladék-gyűjtésbe. Másrészt e sorok írásakor már annyira nem természetes a mosolyom, mikor kimegyek az erkélyre egy szál pólóban. Egyszóval novembert írunk már és kib...tt hideg van. Viszont én jól elraktam egynémely rossz állapotú csészét és majd a télen fogok jól ráeszmélni, hogy nem újítottam fel. Aztán jól várhatok tavaszig.

Higgye el nekem a Kedves Olvasó, nincs hálátlanabb dolog az LB 37-es alaplap alsó felének felújításánál. Persze ugyanígy megvannak a többi három oldalaknak is az ő hátrányaik, de most ez a kép jön sorban, erről kell írnom, természetesen szigorúan hozzá kapcsolódó szöveget. Szóval kitaláltam, hogy az agyon-össze-vissza festett és adott esetben még rozsdás felületet legalább ott fémtisztára csiszolom, ahol a gyári szám található. Jöhet utána alapozó, meg fedőréteg, akkor is látszani fog, mutatják ezt jól az első gyakorlati tapasztalatok. De ne szaladjunk ennyire előre, itt még csak a rozsdamaró dolgozik. Ha már nem akad egyetlen felújítandó fémházas készülékem sem, ígérem jól le fogom festeni az erkély korlátját is. Tehát nem mostanában és ez alatt nem azt értem, hogy a tél jön. Ha az időjárás nem is, én addigra biztosan jól leamortizálom.

A soron következő, ugyan már ki tudja, hányadik alaplemez jól megkapta a magáét. Mármint alapozó festék formájában. Mindeközben az is látszik, hogy ennyi festés után lassan a lakótelepi alkalmi festőműhelyem is megkapja az ő belső felületi kezelését, melynek színét illetően persze komoly töprengések veszik kezdetüket.

Következő kezelésre váró páciensem ismét csak több sebből vérzik. Ezzel semmi meglepőt nem állítottam, hiszen éppen azért kezdem el szétszedni és jól felújítani. Nem, a zsinórokat nem a hatás fokozása érdekében kuszáltam össze szándékosan és a kézibeszélőt sem ez okból kifolyólag tettem keresztbe. Akarom mondani, hosszába. Tehát rozsda az van itt bőven, amint az látható. Feladat adott.

Elkészült az alaplap festése. Ez kérem lángvörös. Angolul volt a szórópalackra írva: flame red. Piros színű festéket éppen nem lehetett kapni, én pedig ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kipróbáljak valami újat. Majd jól mutatom az elkészült telefont is, bár a fotó nem igazán adja vissza a tényleges színét. Ezért mondom, hogy el kell jönni hozzám és megnézni élőben. Továbbá jól megvásárolni. Valamiért idáig nem volt nagy tülekedés. Nem is értem.

Az kérem úgy volt, hogy az istennek nem akart lejönni az a kib.... csavar arról a k... csatlakozó dugóról. Merthogy hót rityó volt őkelme, csupa rozsda. Nekem meg nem volt kedvem lefúrni és ilyen speciális csavart gyártani olymódon, hogy azon egy ideig van menet, aztán meg nincs. Éppen elég az a napi 5 liter víz a 30 fokban. Így aztán jól lecsiszoltam, ahogy van, alapozó és utána a készülékház színével megegyező festés. Mint a régi szép időkben. Istenem, mikor is volt az? Vagy 20 évnél régebben.

Jelentem, a Csengőcsésze-felújító Szakosztály kitartóan dacol a 30 fokkal és a ledobott 5 liter vízzel. Ez itt pedig a jól tapadó ezüstszürke festék. Azt meséltem már? Egy ideje tervezem elmondani: volt a Frakk című rajzfilm-sorozat. Egy részében a falusi kutyakiállításon három-négy ember lézengett, de a vizsla-szakosztálynak külön zsűrije volt. Na erre hasonlóan én jól kitaláltam, hogyan csináljak az apró bolhából nemlétező elefántot. Senki más nem csinálja persze rajtam kívül, de úgy adom elő, mintha foglalkozatnék egy egész telefongyárat. Ha már az eredeti nem létezik... Mondjuk, ami az eddig összegyűlt készülékek számát illeti, lassan indokolt is lesz a cégalapítás.

Kivételes eset, amikor elég fény van ahhoz, hogy jobban visszaadja a ház tényleges színét. Lényeg, hogy elkészült a festés. Most csupa piros lett, ami eddig a fehér és a fekete között játszott. De majd jól jön egy újabb fehér, vagy fekete telefon és elmúlik a piros a festőműhelyemből.

Itt pedig már az asztali lámpa, valamint a villanó fényénél mutatkozik jól a mi kis lángvörös telefonkészülékünk. De még így sem az igazi, csak már elkezdtem volna összeszerelni. Ennek első lépéseként jól behoztam az erkélyről, hogy itt is lefotózzam, aztán el is fáradtam aznapra. Persze ez érthető a 8 kilométer után a 30 fokban.

Úgy döntöttem, hogy mégsem pusztítom el a Földet. Ja nem, ez Fantomas szövege volt, melyet csukott szájjal adott elő. Szóval én pedig úgy, hogy ezúttal először az üres házat szerelem össze, s majd csak azután pakolom bele jól a különféle alkatrészeket. Ha volt kicsi alumínium táblácska, akkor az kerül vissza a helyére, mégpedig kettes csavarokkal. Amennyiben az eredeti szegecs volt és nem leltünk a raktárban, akkor jól rendelni kell a vasútmodellezőktől. Aztán a precízen beolajozott zsanérokkal összerakjuk a házat és az alaplemezt. Ne feledkezzünk meg az összes szükséges csavarok megjáratásáról sem. Nagyon kellemetlen tud lenni, amikor az utolsó szorul, netán törik bele, mielőtt teljesen készen lennénk. Akkor utána úgyis teljesen készek leszünk! Ha régi a telefon és oldalsó bajonettzárral csukódik, akkor még ezt is vissza kell építeni a helyére. A képen egy későbbi, csavaros készülék látható, ezzel további teendőnk nincs. Jöhetnek a zsinórok!

A "mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?" kérdéséhez hasonlatos tárgya a kipihent állapotban való töprengésnek hosszú téli estéken - tehát soha - az, hogy a bal oldali zsinórbevezető nyílás a szélesebb, a jobb oldali a kisebb. Ugyanakkor pedig balra jön a keskenyebb, jobbra meg a szélesebb zsinór. Hogy is van ez? Hát úgy, hogy a csavaros csatlakozó bal oldalára kell bekötni jól a kézibeszélőt, jobbra meg a készülékzsinórt. De tegyünk bele egy kis cselt: fűzzük a háromszálas készülékzsinórt jobbra, a sok esetben ötszálas készülékzsinórt pedig balra. Hagyjunk rá az eredetinél pár centivel többet, magyarán fogassuk le a kis bilinccsel kissé beljebb azt a fránya zsinórt és a vezetékszálak máris elérnek a másik oldalra! Az itt leírtak természetesen az eredeti szövetborítású és vastagabb zsinórokra vonatkoznak.

Na így, csak így, ahogyan a képen is látható, amiről az előzőekben is írtam. Percekig bámultam bután kifelé a fejemből, mint lufiárus a nyílzáporban, hogy miért kétszálas az a jobb oldali zsinór. Mire fel rájöttem, hogy hát hol kétszálas ez, csupán optikai csalódás, két szál pont eltakarja egymást. Még szerencse, már kezdtem megijedni, hogy mit csináltam én a nyáron, talán megártott a 30 fok?

Régen volt már szigorúan a témához illő kacsa. Tessék, éppen itt jön egy! Sajnos nekem még nem sikerült ilyen jó képet készítenem, de van, akinek igen és fel is töltötte az internetre.

Mielőtt még elmennék nyaralni 20 év után először, még jól bekötöm a legfrissebb felújítás allatt álló készülékemet. Aztán, ha túlélem Almádit, majd befejezem. Tehát addig is a bal oldali köteget a jobb oldalra, a jobb oldalit pedig balra. A kettest meg vigye a négyesből a hármasba. Na honnan idéztem, ki tudja? Nekem időnként eszembe jutnak ám ilyen régi dolgok. Pedig nem mostanában láttam, egy ifjúsági tévésorozat volt, talán még a nyolcvanas években. De lehet, hogy még a hetvenes végén készült.

Tervezett pihenésemet megelőzően még jól állapotfelmérem a következő betegemet. Mint az jól megfigyelhető, ez esetben is indokolt a kezelés. Azok a rozsdafoltok bizony nem tűrnek halasztást. De hova lett az induktor? Ja persze, ezt építettem át ideiglenesen abba a készülékbe, melynek induktora betegeskedik. Ezzel pedig ráérek még foglalkozni, mire a háza megújul.

Soha nem értettem, egy-két LB 37-es belseje miért sokkal rityósabb, mint maga a készülék kívülről. Hacsak azért nem, mert gazdája, azazhogy inkább csak használója időnként volt olyan jó és letörölte kicsit. Ez is ritka jelenség volt, ráadásul a csengőcsészék alatt nem volt érdemes próbálkozni, mert aztán jöhetett a szerelő újból beállítani, hogy rendesen szóljon a készülék. Ebből a szempontból is jelentős hátrányban futott a vidék a városhoz képest, ugyanis kevés emlékeim szerint rengeteg rosszul beállított, gyenge mikrofonnal és hallgatóval ellátott, kritikus állapotban lévő helyi teleppel üzemelő LB rendszerű készülékkel volt kénytelen naponta kínlódni a használója. Sok helyen pedig ez jelentette az egyetlen kommunikációs lehetőséget.

Hurrá, nyaralunk! Ezt a kompozíciót az első valamelyik este készítettem az ablakból. Ez kérem a néger asszony feneke a sötétben! Ja nem, ez Almádi a sötétben, utólag kissé szerkesztve itthon az egyszerű képszerkesztő programmal.

Mintha csak magamat látnám, miközben azon gondolkodom, melyik legyen a következő felújítandó telefonkészülékem. Egyébként pedig a veszprémi állatkertben jártunk, ahol akár egy egész napot is el lehetne tölteni, nekünk egy felet sikerült.

Ha már állatkert, akkor biztosan van kacsa is. Éppen pont az ne lenne... Persze, hogy sikerült néhányat lencsevégre kapnom, például ezt az aranyos pihenő tojót.

Vigyázz Olivér, támad a nyugatnémet műanyag dínó!

Szerencsésen túléltük a nyaralást, ami egy öttagú család esetében komoly mutatvány. Folytatom a jó öreg fémházas kurblis telefonok összeszerelését. Itt még pár napig szabadságon voltam ugyan, de összes gyermekem szintén itthon volt, esélyt azt nem sokat adva arra, hogy bármi érdemlegeset el tudjak érni. Nem mintha ez egyedüllét esetén annyira sikerülne... Ugye szép lett a lángvörös készülék?

A hosszabb szünet utáni első napon a gyerkőcök ezt hozták össze a faépítőből a nagyszobában. Mivel ez az építmény mindenféle falábú családtagnak éppen útjába is esik, nem beszélve az ágyról, ahol éjszaka aludnunk kellene, ezért inkább jól lefényképeztem és utána este elbontottuk.

Lehet, inkább mégis ő lesz a következő kezelendő beteg? Ekkor még volt választási lehetőségem, melyik rossz állapotú készüléket kezdem el felújítani. Most már csak azokat tudom összeépíteni, amit a megfelelő időjárási időszakban tényleg jól fel is újítottam. De ő még mindenképpen belefér az idei tervbe, mert elég ramaty állapotban van, viszont egyáltalán nem menthetetlen. De ne is romoljon tovább az állapota a tél alatt, ha már hozzám került, bizony jól meggyógyítom. Nem véletlenül volt Doki a becenevem szakközépben...

A következő, aranybarna színű LB 37-es telefonkészülék, mely színét tekintve igencsak a képzeletem szülötte már, úgy készült el, hogy egyetlen árva fényképet sem készítettem közben. Inkább dolgoztam és közben ízes magyar mondatokat hangoztattam, mert ez a fajta festék nem bizonyult nagyon jó minőségűnek, már a szerelés ideje alatt jött szépen lefele, pedig ugyanúgy jól alkalmaztam előzőleg az alapozót. Vagy lehet, éppen ez a baj? Ebből a szögből valahogy nem mutat olyan jól az én kedvenc kis telefonom, ritkán is képezem innen a fényt. Most talán pont ezért legyen egy ilyen kép.

Ezek a szövetborítású zsinórok teljesen épek, csak rettentően kifakultak. Valószínűleg bordó, vagy barna színűek voltak eredetileg. Viszont sehol egy szakadás a szövetborításon. Ha ez elektromosan is igaz rájuk, akkor jó eséllyel maradnak. Tekintettel arra, hogy még mindig országos zsinórhiány van, célszerűen ezt a döntést hoztam. De a készülékház megújul, bár e sorok írásakor már nem emlékszem rá, milyen színben gondolkodtam. Meglehet, azt még a fénykép készítésekor sem tudtam.

Van ám nekem egy újabb LB 24-esem! Szegénykém kissé szárnyaszegett és csámpás, kézibeszélője enyhén ferde, melynek oka abban keresendő, hogy az Y alakú villából hiányzik a kicsike tengely. Ezt meg hogyan tudták elhagyni? Kivitték a telefont a parkba sétálni és útközben valahol kiesett? Na mindegy, akárhogyan is történt, újabb fejtörés és munka nekem, hiszen jól pótolnom kell. Majd reszelek egy darab vasból... Kézibeszélőjének zsinórja pedig korántsem olyan jó állapotú, mint az előzőleg vizsgált példányé volt. Készülékzsinórját nemes egyszerűséggel tőből levágták. Ez megint miért történt? Mi vitt rá valakit arra, hogy így elbánjon vele? Leszerelésre került a faluban az LB rendszer és úgy gondolták, őrá már soha többet nem lesz szükség? Mondjuk, amennyi bosszússágot előtte az eltelt évtizedekben okozott, ezt sem csodálnám. Persze, amikor megérkezett a korszerű vezetékes hálózat a számítógép-vezérelt automata telefonközponttal, könnyű volt a régit hamarjában a szemétre vetni. Mint a megszűnt vasútvonalak esetében. A hetvenes-nyolcvanas években gyorsan felszedték őket ész nélkül, aztán meg tanakodtak, hogy ki volt az a marha, aki megszűntette. De én nem panaszkodom: ahhoz képest, hogy 2016-ot írunk, meglepően sok régi telefon került a birtokomba. És mennyi lapulhat még a vidéki padlásokon, vagy pincék mélyén?

Valaki mintegy elrettentő példaként elkövetett egy készülék-felújítást. De olyan módon, hogy még a kézibeszélőt is lefújta pirosra, nem csak a házat. Ez idáig nem is lett volna baj, hiszen ezzel a gondolattal még én is eljátszottam már, mondván, a nagyon rossz állapotú bakelit kézibeszélőnek ugyan mi árthatna már. Gondolatmenetem alapja az, hogy amit már nem lehet beszerezni, azt még csak véletlenül sem dobom ki, akármilyen rossz is. Ha egyszer eljutok odáig, hogy mégis fel tudom javítani, netán előállítani, ahhoz kell a minta. De könyörgöm, annak a festéknek valamin tapadnia kellene! Tehát minimum megcsiszolom, amit festeni szeretnék. Ennyit még én is tudok. Barátunk azonban nem tudta, csak simán lefestette szegény kézibeszélőt. Ennek következtében szinte körömmel lehetett kaparni róla a pirosat. Szép látvány volt, annyi szent, kár, hogy fénykép megint nem készült róla. Történt ugyanis, hogy szétszedtem, hirtelen felindulásból nekiestem és mire feleszméltem, már ismét fekete volt a nyél, mikrofon- és hallgatófedelestől. A kisebb kráterektől eltekintve, mert ott persze megült a piros. Kinek van kedve tűvel órákig piszkálgatni? Önmagam lenyugtatására inkább bokszkesztyűben szoktam hangyát szedni fonott kosárba...

A figyelmes szemlélő már az előző felvételen észrevette a kis Hello Kitty fémdobozkát. Ezen legelső szétszedéskor az apró alkatrészeket gyorsan és jól éppen abba a dobozkába raktam bele, ami legelőször a kezem ügyébe került. Ő volt az. Ha vajas, popsikenőcsös, stb. doboz kerül elő elsőként, akkor most abban lenne. Három fiam van, egyiknek sem kell már a popsikenőcs, s csak remélni tudom, hogy ez az állapot most már így marad életük végéig, ám amíg használatban volt, rengeteg ilyen kis fehér műanyag dobozt tettem el magamnak, hogy aztán mindenféle apró biszbaszokat pakoljak bele jól és órákig kelljen keresni, ha egy csavarra van szükségem. A két képen jól látható továbbá a készülékház állapota, mely ugyancsak indokolttá teszi a felújítást. Ez a szép piros LB 37-es hirtelen került bele az idei felújítási keretbe és ő pedig igenis fehér lesz, ezt már eldöntöttem.

Újabb jelölt a felújításra. Szegénykém, nem elég, hogy se füle, se farka (mármint kézibeszélője és zsinórjai), de még festésileg, felületileg hát hogyan néz már ki. Félő, ez az eset, hogy valami olajos műhelyben volt használatban és az elpiszkolódott festék alatt még jócskán lesz rozsda is. Viszont korántsem menthetetlen, továbbá lassan kezdek nem meglepődni rajta, hogy ismét kézibeszélő és zsinórok után kell kutatnom. Néha magam sem hiszem, de minden eddigi fejtörés ellenére jelenleg nincsen zsinórra, kézibeszélőre váró LB 37-esem. Pedig volt bőven hiányos készülék, hajjaj! Ámde addig agyaltam, hogy akkor most szövetborítású, vagy műanyag, hogy közben apránként összejött.

Nem mondhatnám, hogy megártott a 30 fok meleg és azért lett ilyen tótágas ez a kép, hiszen immár szeptembert írtunk, amikor ez készült. Egyszerűen csak szerettem volna, ha belekerül mindkét munkadarab, melyen éppen jól dolgozik foszforsav barátom. Igen, jövőre majd az erkélyt fogom jól felújítani.

Szóval maga sajátos módon elbúcsúztatta a nyári szünetet és most azt se tudja, hány nyolc kalács, mi? Történt pedig egyszer, hogy kedvenc kolléganőm megért kijönni a hivatalból az ötven kilós kétkerekű járművel. Mire én hangosan megjegyeztem, hogy azt a harmadik felest már nem kellett volna meginni. Így, kint a téren, mindenki füle hallatára. Csak az a szegény katonai LB ne nézve olyan bánatosan a nagy boci-szemeivel...

Szóval ő a katonai változat, legjobb tudomásom szerint. Egy egységdobozzal és egy huzalellenállással több, mint a postai. Hasonlít is a vasútira, az is valami ilyesmi. Továbbá alumínium táblácska helyett egy kis fémkeret a telefonszám feljegyzésére. De a kalapácsot védő lemeznél is megtalálható ugyanez hagyományos módon. Minek akkor még egy? Ráadásul mindkettőt elég nehéz leszedni, ha telefonszámot akarunk felírni. Na mindegy, következzen egy újabb értékmentés, de már nem ebben a cikkben, hanem a következőben. Köszönöm a figyelmet, a viszonthallásra!