Szép hely ám az Ibolya-tó Sopronban! Mondtam már, hogyan keletkezett? Úgysem menekülsz, legalább jól megtanulod és majd megyek kikérdezni. Kölünben is, az ismétlés a tudásnak az ó jó édes anyukája, ahogyan Galambos tanár úr szokta volt mondani még a szakközépben. Szóval az úgy volt, hogy a lakótelep építésekor az építkezéshaz alkalmas kavicsot leltek a közelben. Elkezdték kitermelni, erre nem feljött a talajvíz? Minden bányatavak keletkezésének torténete ez, csak nem feltétlenül egy város szélén, a lakótelep közvetlen közelében. Itt konkrétan annyira közel vagyunk egyes háztömbökhöz, hogy a szerencsés lakók az erkélyen könyökölve élvezhetik a kacsák finoman szólva hangos szerelmi életét. Vagy a szomszédokét, kinek milyen jutott ez utóbbiból.

Ez a magányos gácsér, vagyis fiúkacsa látszólag még nem talált magának társat, de ami késik... az a személyvonat. Ja nem, de előbb-utóbb összeszinkronizálnak majd egy tojóval, vagyis lánykacsával és lesz sok kis pelyhes fióka. Bár én jelenleg nem tartok kacsát, mint az köztudott, végül mégis megváltozhat ez a jó idejefennálló állapot. Nade majd arról persze jól be fogok ám számolni szintén!

Ahogyan a kacsákról készített fotóimat sorra nézem, az a véleményem, hogy a lánykacsák valahogy sokkal aranyosabbak, mókásabb a pofájuk, mint a fiúknak. És persze többet hápognak. Ez utóbbi megállapításomat gyorsan közöltem is néhány kétlábú tollatlan tojóval. Lett is erre nagy hápogás ám! Még a kacsaisten is megbosszulta, mert küldött egy olyan képet, ahol viszont két gácsér jártatja és a tojó kacsacsöndben van. Na ezt persze jól ki is tettem háttérképnek az asztali számítógépemre és egy jó ideje így is van.

Sopronban járva másik kedvenc témám a vasút. Már csak azért is, mert itt szereztem első vasúti élményeimet, ami annyira meghatározó volt, hogy végül ez lett a másik nagy hobbim a régi telefonok mellett. Ugyanakkor viszont szomorú látni, mi maradt az egykor nyüzsgő hangyabolyból. Ez itt például a valaha szebb napokat látott Déli pályaudvar, ami mára csupán egy nyíltvonali iparvágány-kiágazás. Már amíg ezek az iparvágányok is egyáltalán léteznek még. Mert élet az már szemmel láthatóan nincsen itt. Az épület is nem sokkal e fotó készítése előtt égett le, akkor sokan nyavalyogni is kezdtek, na ezt már nem is állítják helyre. Rövidesen meg kell néznem, mi történt azóta.

Sopronban járva és ugyancsak régi adósságomnak eleget téve felkerestem a Taródi-várat. Ez megint egy régi történet: vagy 23 éve jártam itt utoljára és meglepett, mennyire benőtték a fák azóta. 1993 környékén beszéltem még a bácsival aki ezt az egészet saját két keze munkájával hozta létre. Azóta én is elköltöztem onnan, meg sajnos a bácsi is átcuccolt az égi sziklavárába. Állítólag örökösei üzemeltetik tovább és talán még folytatják is, de ennek semmi nyomát nem láttam rövid ottjártamkor.

Ez a gyönyörű út az előbb látott várat elhagyva vezet visszafelé a városba. Sopron úgy általában nagyon szép, bár mostanában egyre nagyobb hülyeségeket csinál a városvezetés, meg rettenetes drága is, azért érdemes elmenni megnézni.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a kedvenc fotóhelyem, de mindenképpen említésre érdemes, miszerint ahol éppen állok, itt vezetett egykor a Déli Vasút nyomvonala. Aztán az ötvenes években mindent egy pályaudvarra koncentráltak, a régit pedig lassan elfelejtik az emberek. Csak én nem. Meg  a Kedves Olvasó legjobb reményeim szerint. Az osztrák gyártmányú motorkocsi pedig személyvonat formájában érkezik Bécsújhelyről Sopronba.

Újdonsült otthoni szomszédom, Kókány Bertalan romániai rokona ablakot cserélt a kamrájában. Az eredmény a képen látható. Mikor megláttam az erkélyről... hát erre nincsenek szavak. Illetve de voltak, csak azokat meg nem lehet ide leírni. Szóval van az úgy, hogy én sok mindent bátorkodom megcsinálni, függetlenül attól, hogy tudatában vagyok annak, nem értek hozzá. Aztán születik is néha olyan eredmény, hogy inkább nem mutatom meg, nem beszélek róla. Na egy ilyen műveletnek már én sem állnék neki. Viszont hamarosan megnézem, mit alkottak a tényleges szakemberek anyámnál ablakcsere címszóval.

Na végre, egy telefon! Már azt hittem, világgá mentek. De nem, csak az történt, hogy valaki keresett egy tárcsás készüléket a gyűjteményébe. Merthogy a boldogult édesapja telefonszerelő volt és ez a szép kanárisárga színű készülék még hiányzott a gyűjteményéből. Volt már neki fekete, meg vajszínű, narancssárga és piros, zöld és szürke - kihagytam valamit? Kék biztosan nincs még neki, de olyan nekem sincsen. Abból ugyanis mindössze 2000 darabot készítettek a Paksi Atomerőmű részére és ha fel is bukkan egy, érthető okból méregdrágán adják. És persze sugárzó arccal, hogy ezt a poént se hagyjam ki. Nekem igyekeznem kellett a sárgákból a legszebbet kiválasztani. Mindegyiknek volt valami kis hibája, talán még a képen látható bizonyult a legszebb példánynak. Jól el is költözött azóta az új gazdájához!

Szereztem még egy majdnem-LB 24-est. Ő már a második a kicsiny gyűjteményemben. Bevallom, beleszerettem azokba a szép sárgaréz csengőcsészékbe. Feltett szándékom, hogy egy LB 24-est és egy CB 24-est mindenképpen visszaalakítok eredetire. Persze teljesen eredeti az sem lesz, csupán a kézibeszélőjét kapja vissza. De mondjuk ebonit alaplemezt már nem tudok előállítani hozzá.

Érkezett továbbá egy CB 24-es is, csak ebben az érdekes színben, valamint kissé darabos állapotban, hogy finoman szóljak. Valaki szerette volna megépíteni az éppen fellelhető alkatrészekből, úgymint CB 667-es csengője és panelja. Aztán hosszas töprengést követően feladta a küzdelmet. Én pedig úgy döntöttem, minek ezzel küzdeni. Jól ellesz a lakótelepi mini-raktáramban, amíg megoldást nem találok hozzá. Vagy eredeti alkatrészeket. Egy próbát azért majd tenni fogok, amikor kint hordja a szél a havat és egy piros köpenyes fehér szakállas bácsi éppen beleszorult a kéménybe... tehát nem is olyan sokára már. De mihez képest nem sokára. Pont most filóztam el rajta, alig tettem el a kínai műanyag fenyőt, rövidesen vehetem elő megint. Azt már meg sem merem említeni, hogy az ünnepekre szánt ablakdísz-villogó még mindig kint van a konyhában. Most már nem is érdemes beszednem erre a kis időre, viszont elemeket azt kell cserélnem benne.

Fél pár lábbeli, mint megszokott látvány a lakásban, Kristóf fiam anyjától örökölt mérhetetlen rendetlenségének jelképe. Erről majdnem papírom is van ám! Mármint az anyja bevallotta, hogy ő volt ilyen rendetlen gyermekkorában, hogy folyton elhagyta mindenét. Gyermekkorában? - Móricka kisfiam, nem tudod véletlenül, merre van a zsinagóga? - Vééééletlenül??? Továbbá intő jelek arra nézve, hogy hamarosan ismét neki kell állnom a fürdőt takarítani. Merthogy az meg az én beosztásom, amíg asszony ténykedik a konyhában.

Már majdnem eladtam ezeket a régesrégi fali kazettatartókat, mikor is gondoltam, teszek egy próbát az összeillesztésével. Erre fel a hetvenes évekbeli nagy októberi szocialista műanyag hát nem azt mondta, hogy reccs. Aztán meg jól és gyorsan ment a szelektív hulladékgyűjtőbe. Tehát ez itt egy emlékfotó az időközben elhalálozott tárgyról.

Ezt mutattam már, ha másutt nem, hát kedvelt közösségi oldalamon. Szóval LB 37-es a Titanic-ról - persze a hajót nem hozták fel, csak ezért mentek le miattam, hát hogyne. Ami pedig azt bizonyítja, hogy már akkor és ott is volt fémházas kurblis telefon. Na aki pedig azt mondja, hogy teljesen reménytelen eset, annak egyrészt ajánlom figyelmébe szintén csak a közösségi oldalon megjelent összehasonlító képmontázsomat, miszerint ilyen volt, na de milyen lett. Másrészt pedig tessék tudomásul venni, hogy ezen békebeli vastagságú vaslemezen még egyetlen lyukat sem rágott a rozsda, akkor pedig semmi sincs veszve. Legfeljebb két literrel több víz jön le rólam csiszoláskor a kráterek miatt.

LB 37-esek kavalkádja a nagyszobai asztalon becses nejem legnagyobb örömére. Állapotfelmérésre és leltározásra várakozás, valamint arra, hogy jól eldöntsem, ki fér még bele az idei felújítási keretbe, továbbá helyet találjak annak, akinek erre nincsen szüksége. Aztán majd a kiválasztott példányok jól eladásra is kerülnek ám, mert ideje lenne valami bevételt is produkálni már. Sajnos azonban a marketing nem az erősségem. Mert áll reggel a menedszer a szekrénye előtt és azon tanakodik, milyen inget is vegyen fel. Hát persze, hogy marketinget!

Mondtam én, hogy amit az ember nem tud fellelni a piacon semmiképpen, azt próbálja meg jól előállítani házilag. Nincsen fali teleptartó dobozod? Állítsd elő egy darab textilszálas bakelit lapon egy csavaros csatlakozósor és egy jobb napokat látott kínai telefonból kimentett teleptartó, továbbá két szál vezeték felhasználásával! Az eredmény magáért beszél. Értem? - kérdezte a rendőr. Nem állítom, hogy innentől sorozatban fogom gyártani, de egy próbát megért. Történt, hogy kicsiny asztali LB központom köré koncentráltam az összes bekötött állomást, végül pedig minden elfért, csak éppen én nem. Elhatároztam tehát, hogy dekoncentrálom kissé az LB készülékeket, például egy egyik állomást kitelepítem a konyhába. Így az asszony rám tud szólni telefon-szerelés közben, hogy vigyem ki a tőle 20 cm-re lévő tárgyat, amelyhez nekem kőkemény tíz métereket kell gyalogolnom. Mostanában ez az egyik kedvenc szokása őneki. Szóval alaposan át kell gondolnom ezt a kitelepítést. Viszont az egyik inter vonalat átvittem a nagyszoba másik sarkába, ehhez kellett ez az egyedi teleptartó egység. Meg persze univerzális eszköz csatlakozó nélkül érkező LB készülékek kiscsavarhúzóval történő gyors bekötéséhez és lepróbálásához.

Évek óta kerülgetem a lakás különböző helyein ezeket a kávés üvegeket. Még szerencse, hogy nem rúgtam fel és törtem össze őket egyszer sem. Másként hogyan lenne ennyi gondom? Tényleg, nem kell valakinek? Pedig ingyen adom. Vagy mit lehetne benne tárolni? Nemrég olyat láttam, hogy valaki lekvárnak használja. De annyira jól meg nem záródik a teteje, ráadásul papír annak a belseje. Nem tudom, várom az ötleteket. Csavarokat tartani benne, és mindjárt látom is, mi van benne? De azt meg hogyan szedem ki belőle, ha az alján lévő kell?

Nekem már barna színű LB 37-esem is van, bebeeee!!! Ebből rögtön két dolog is következik. Egyrészt szerzőnk itt lépett át a valóságból a képzeletbe. Másrészt megtörtént az, hogy dolgoztam és mire készen lettem, rádöbbentem, hogy egyetlen fotót sem készítettem! Sabaj, legalább fogy a gépről a feldolgozásra, megírásra váró képanyag. Csak aztán végére ne érjek és nem maradjon mondanivalóm. Na, ismerve engem, ez a veszély ugye talán nem fenyeget.

Amikor éppen nem javítok LB 37-set... nos olyan ritkán van mostanában. Itt például azt találtam ki a szép tavaszi időben, hogy mi lenne, ha nem a megszokott helyemen, az asztalomnál, hanem kint az erkélyen szerelnék össze egy következő telefont. Mi lenne? Hát egy újabb szép felújított fémházas kurblis készülék. Mi más?! Nem ám mint a moszkvai hűtőgépgyárban a riporternek nyilatkozó munkás, aki nem értette, hogy akárhány hűtőszekrényt kezd el összeszerelni, a végén mindig valahogy tank jön ki belőle. Ellenben itt a képen viszont a délutáni napsütés okozta erős ellenfényt lehet jól megfigyleni, a telefonkészülékből túl sok nem látszik.

Annyira nem is zavart, hogy ezt az időnként nem is túl rövid műveletet állva kellett végeznem. Pedig nem is csak erről az egy készülékről volt ám szó! Próbáltam a fényforrásnak háttal állva képet készíteni, de akkor meg a hátam vetett árnyékot a tárgyra. Azért készült használható kép is, ebből a szögből úgyis ritkán fotografálom szegény LB 37-est. Ugye azért ő is szép lett?

Tehát midőn a magamfajta műszerész ember jól elúnja már a csupa egyforma fekete telefonkészülékeket, akkor elkezd jól kitalálni mindenféle egyéb színeket. Nyugi, rózsaszín és narancssárga nem lesz. Bár az imént mutattam ez utóbbiból egyet. Továbbá láttam szép mályvaszínűben is CB 24-es készüléket májusban. De nem, én még nem. Esetleg egy szép kéket, vagy zöldet, de kanárisárgát azt semmiképpen sem. És nem az idén, legfeljebb jövőre.

Ennek a fényképnek az ő eredetije is annyira jól sikerült már, hogy kedvem támadt még egy kicst alakítani, változtatni rajta szerény képszerkesztő programommal. Aztán a mellékelt ábrán látható alkotás kerekedett belőle. Azazhogy inkább szögletes, ráadásul be sem bírtam fejezni, mert ekkor még enyhén szólva nem állt rendelkezésre a megfelelő állapotú automata kar, hogy a kézibeszélőről és a mindenféle zsinórokról már ne is beszéljek. De a Kedves Olvasó megnyugtatására közlöm, később azért jól megszűnt ám ez az átmeneti állapot.

Átlagos helyzetkép a konyhából, a mosogató környékéről. Avagy amit egyesek a mosógépben kimosnak, azt én adott helyzetben inkább így takarítom le. Az történt, hogy beépítésre várt egy, az átlagnál kissé redvásabb automata kar. Eljutottam a készülék összeszereléséig, lásd az előző felvételt, az erősen szennyezett bakelit alkatrészek meg még sehol. Szerencsésen megtisztultak már a konyhai edények, de a víz még használható volt. Na ekkor jöttem én ezzel a rityós részegységgel és alapos csiszmikelésnek vetettem alá, majd hagytam jól megszáradni. Közben pedig elkészítettem ezt a felvételt. A tojások nem tartozékai az LB 37-esnek. Mint ahogyan a macskát sem tesszük a mikrohullámú sütőbe.

Na csak jól megkészült legvégül, bár a zsinórok és a kézibeszélő itt még hiányoznak. A festőműhelyem tetejét eredetileg ilyen szerelésre gondoltam ki, azzal viszont nem számoltam, hogy délutánonként éppen saját becses felsőtestemmel fogom a látáshoz szükséges fényt jól eltakarni magam elől. Így aztán majd valamely világítóeszközt kell jól kitalálnom és megszerkesztenem ide és akár még a langyos őszi estéken is fogok tudni LB 37-est szerelni. Méghogy amikor éppen nem szerelek LB 37-est. Micsoda cím, jóformán folyton azt csinálom. Persze közben eszek, alszom és van egy rendes munkahelyem is - na itt a mondat végén elmosolyodtam kissé, miközben ezt leírtam.

Kihívás 2016. Az első részfeladatot már sikerült megoldanom, lejött a rágyógyult kurbli. Meg vagy 5 liter víz is rólam, de lentvan! De hogy olyan csavart hol találok majd jól hozzá? Az eleje menetes, a közepe meg menettelen és vékonyabb. De hiszen akkor ilyet én is tudok reszelni, méghozzá egy darab vasból. Nem, nem Lokomovnak hívnak, János vagyok.

Legalább már nyitva van. Ez is önmagában jelentős fegyvertény egy ilyen állapotú LB 37-esnél. És nem törtek el a zsanérok! Ahogy elnézem, belülről sem szebb. Persze mitől lenne, ha egyszer ilyen erős igénybevételnek volt kitéve életében. Viszonylag zárt készülék, de ha erős pára, pláne vegyszeres pára éri éveken át, az könyörtelenül belebújik a belsejébe is. 

Ahogyan mondottam volt, ezt a Titanicról hozták fel. Direkt ezért mentek le a búvárok az én kifejezett kérésemre. Ennek ellenére tengeri herkentyű az nem volt benne. Különösen vizes lakásokban szokott előfordulni, ahogyan már mesélték, hogy néha reggelente halat találnak az egérfogóban. Szép lesz rendbehozni, de közel sem reménytelen, mert borzasztó állapota ellenére sehol sem lyukas a békebeli vastag fémlemez. Hiába, ez nem kínai, tajvani, vagy maláj...

A belső állapotokat jól megmutató felvétel. Inkább a villanós változatot közlöm, mert ez jobban visszaadja a készülékház belsejében található szörnyű rozsdafoltokat. Elrettentőt kellett volna inkább írnom, mert valójában nem ez a fő probléma. Inkább az, hogy vannak itt apró és oxidációra rendkívül érzékeny érintkező felületek és mivel ugye kisfeszültségű készülékről van szó, lehet majd bőven kontakthibát keresni és elhárítani a felújítást követő próbaüzem során. De van egy még ennél is nagyobb probléma is...

Ő az. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha a felső, nagyobbik fogaskerék nem pótlólag beépített textilszálas bakelitből lenne... De én még ezt is jól megoldottam ám, majd később mutatom. A legnagyobb, ezidáig megoldatlan probléma nem is látszik a képen: az induktor forgató mechanikájából hiányzik egy, csupán rugóerő ellenében oldható, meghatározott méretű apró alkatrész, amit ráadásul csak három, vagy négy kézzel lehet cserélni. Már ha előbb lesz mire. Szóval nem is hiányzik csak a fele ki vagyon törve. Nekem pedig mindössze átlag két kezem van. Akad viszont némi eszem - nem, nem röhög fel kórusban és hahotázik hasát fogva, komolyan és figyelmesen olvas tovább. Tehát ki kell találnom miképpen cserélem ki és meg kell alkotnom hozzá a tökétetesen illeszkedő darabot, igen, kireszelni egy darab vasból.

Nem is tudtam, hogy az a nagy műanyag játékgyár felnőtteknek is gyárt ilyen összerakós játékot. Ja nem, csak az előbb látott viharvert készüléket jól szétszedtem miszlikbe! Jó, tudom, a kézibeszélőt nem és a csatlakozó dugót sem sikerült a készülékzsinór végén. Azt is le kellett volna fúrnom, mint a kurblit, de mivel nem találtam szakadást a zsinóron, sem fizikailag, sem elektromosan, ezért nem tartottam fontosnak. Ott is egy megfelelő darabbal kellett volna akkor helyettesítenem az eredetit. Nem kérdezem meg, mi hiányzik a képről, egyrészt mert már nem emlékszem rá - pedig akkor tudtam ám! Másrészt egészen biztosan volt néhány további, roncsolásmentesen nem oldható, letört, stb. csavar.

Tanakodom, melyik felület lehet egyenetlenebb, érdesebb, a készülékház, vagy pedig az erkély vasbeton szegélye? Bezzeg a szomszéd bácsi minden nyáron jól ledrótkefézi, meg levegyszerezi, lemossa és végül jól lefesti kültéri festékkel ez utóbbit. Viszont nem újít fel egyetlen fémházas kurblis telefonkészüléket sem!

Itt Törtvödör kettő, központ jelentkezz! Közeli felvételt küldök a Jupiter felszínéről. Ja nem, csak kissé megizéltem ott középen csavarhúzóval, hogy tudjam, mire számíthatok. Azt hiszem, semmi jóra sem...

Legyen egy még jobban sikerült közeli kép. Amikor nemrégen az előző monitorom megint bedöglött és kiderült, hogy nem érdemes javítani, a kijelölt utódot ezzel a felvétellel teszteltem többek között. Azt hiszem, megtartom az új jelöltet. De még egyet alszok rá. Holnap is fogom használni a gépet, mint ahogyan minden nap használom, végül is csak jövő hétre kell eldöntenem. Meg aztán utólag még olyan is eszembe jutott, hogy hagyni kellett volna azt a telefont így, ahogyan volt és csupán belsőleg rendbetenni, üzemképessé. Csak azzal volt egy kis probléma, ez a patinaréteg nincsen igazán rögzítve a fémház felületére, magyarán mondva potyog róla. De majd egyszer megpróbálkozom porszórásos felületkezeléssel. Elvégre még vagy 40 évig itt lesznek velem az LB 37-esek.

Tüsszentettem egy nagyot, hát nem lejött az előbb látott sok és vastag patina?! Én vagyok Rozsdaletüsszentő Hapci János! Ja nem, három napig rongyoltam a csiszolóvásznak különféle szemcsenagyságú hadait, mire rá mertem egyáltalán küldeni foszforsav barátomat.

Akkorát persze már nem tudtam tüsszenteni, hogy a kis első alumínium tábla is lejöjjön. Hiába, nagy úr ám a sárgaréz szegecs. Ki is lőtte majdnem a szememet, amikor nekiestem csípőfogóval. Elfelejtettem, mennyire rideg és merev. De végül csak lejött!

Máris mutatom, milyen lett az ezüstszínű készülékem. Jó ronda, mert csak ezt a kinyúlt műanyag kézibeszélőzsinórt találtam hozzá. Készülékzsinórt pedig már nem is leltem. Próba azért persze volt, kölcsön zsinórral, vagy a központ rögzített zsinórjával, már nem tudom. Na majd a télen jól nekiállok kivarrni szövetborítású zsinórokat és akkor neki is lesz mindene. Kályha mellett ülve, a népfrontba tömörülve... vége van a mai résznek, köszönöm a figyelmet!