Ezt a telefonkészüléket kellene felújítani. Még tavaly szereztem be és el is kezdtem a munkálatokat, aztán valamiért abbamaradt a nyáron és azóta egy dobozban várja a folytatást. Ha megépítem a kicsi festőműhelyemet, ez a telefon lesz az első, akit újra fogok fújni feketével. Miután lecsiszoltam és eltávolítottam róla a rozsdát. Célszerűen vele kezdek, ha már szétszedtem. Utána lesz még bőven hasonló állapotú készülékház. Ha az első szépen sikerül, kedvet kapok a folytatáshoz. Ha pedig nem, akkor azért folytatom, hátha a második jobb lesz. A szórópalackos festék beszerzése van még hátra, illetve ez jelent csupán költséget. A festőműhely anyaga már megvan, csak össze kell állítanom. Majd abból is jól írok egy cikket, előbb azonban lássuk közelebbről ezt az öreg LB 37-est!

Nincs valami jó bőrben ez a szegény készülék. Konkrétan elég piszkos és még rozsdás is. Valószínűleg egy raktár mélyén töltötte az elmúlt 10-15 évet. De legalább nem dobták ki, miután leszerelték. Eddig nem bukkantam nyomára annak, meddig volt használatban Magyarországon az LB rendszer és mikor szerelték le az utolsó üzemelő ilyen telefont. Az új városi telefonközpontok már 1990-91 környékén megépültek és lehetővé tették végre a sokszor már 10-15 éve bentlévő igénylések teljesítését, a falvakba azonban csak később jutott el a korszerűsítés és kapacitásbővítés lehetősége. Oda előbb ki kellett húzni a kábelt. Így könnyen lehet, hogy még 1995 környékén is volt működő LB készülék hazánkban. Valamiért ez az évszám dereng, amit még elképzelhetőnek is tartok, mivel van olyan apró település, ahová annak kevésbé szerencsés fekvése miatt igencsak problémás lehetett a szükséges érpárszámot tartalmazó vezeték kiépítése.

Őszintén bevallom, erről az oldaláról valamiért nem szeretem fényképezni az LB 37-est. Talán, mert nem látszik az induktor kurblija. Nem tudom. Viszont láthatóak a zsinórok, amik sajnos már nem eredetiek, ám remélhetőleg nem szakadtak, használhatóak. És az ötpontos csatlakozó dugó is a helyén van. Ez jó hír.

Az viszont már kevésbé, hogy még mindig nem cseréltem ki a kopott ágyterítőt másikra. Ráadásul az utódja sem sokkal szebb, de az legalább nem szakadt. Ezt a készüléket így, ebben az állapotában is lehetne használni. Már nem tudom, hogy egyáltalán kipróbáltam-e. Valaki azt javasolta, amolyan partizán-módszerrel próbáljam ki azonnal, mihelyt hozzám kerül. Namármost én vagyok az a szerencsés, aki ezt még meg is teheti egy ilyen fémházas csatlakozó dugóval ellátott készülék esetében.

Na ha nem próbáltam ki, akkor azt a képen látható állapotok miatt nem tettem. Ekkora mocsokban jó eséllyel nem forgott az induktor karja. Másik oldalról megközelítve a problémát: ezt a telefont nem csupán kívülről, de belülről is fel kell újítani, mielőtt használatba veszem. Merthogy aztán néhány hetet-hónapot el fog tölteni végül itt mellettem a dobozok tetején. De ez a folyamat utolsó szakasza lesz és ne szaladjunk ennyire előre. Még nem írunk 2033-at...

Ugye már az előző képen észrevette mindenki, hogy az összes csavar kék festékkel van jelölve? Itt még jobban látszik. Na Kókány Berci, most aztán nem marad nyom nélkül a tevékenységed!

Nagyon nem szép látvány ez a holdbéli táj. Biztosan nem a tanácselnök elvtárs irodájában szolgált ez a telefon. Hamarosan neki is látok a rendbetételének, előtte azonban még bemutatom, hogy tényleg minden csavar kapott jelölő festéket. A kép bal szélén kikandikáló orvosi krimikönyvek ennyire még nem porosak, bár már évek óta nem lapoztam fel őket.

Az induktor nagy fogaskereke textilszálas bakelitből. Biztos, hogy nem eredeti, hanem valamelyik kerületi javítóműhelyben került rá. Mondjuk a pécsiben, de nem lövöm le előre a poént. Akkor pedig ez azt jelentette, hogy az eredeti fém fogaskerék végzetesen elkopott az első tizen-huszon évben, s persze miért? Talán a kenés teljes hiánya miatt. Ezt pedig azért nem lehet igazán olajozni, mert az olaj megeszi az anyagát. Így meg nyikorog, nincsen szép hangja.

Még egy áttekintő felvétel a készülék egész belsejéről. Avagy belső egészéről. Aztán majd jöhet a bontás.

Előtte azonban tekintsünk meg még gyorsan két érdekes papírcimkét!

Az első azt bizonyítja, hogy a készülék 1973-ban járt a pécsi kerületi javítóműhelyben. Azt a förtelmes bakelit fogaskereket is ott kaphatta. Valamint jó eséllyel zsinórjait is akkor cserélhették ki műanyagra.

A másik a készülékház belsejében eredetileg került bele. A kapcsolási rajzon lévő dátum nem a gyártás időpontja, hanem a posta akkor vette át a készüléket a gyártótól. És most már azt is tudom, hogy ki a gyártó. Eddig nem is volt ilyen telefonom, ami tőlük származott volna. Ennek azért ennél jobban kellene örülnöm, viszont az automata kar villája nem az eredeti ebben az esetben és így már a telefon sem akkora érték.

Ezzel a fajta csengőtekercssel is találkoztam már valamelyik másik LB 37-esemben. Később ezt is jól szétszedem és alaposan megtanulmányozom.

Kezdem a szétszedést a zsinórok kikötésével. Csak előbb még ránézek a biztonság kedvéért, hogyan is vannak bekötve. Bár azt már fejből tudom, nem árt az ismétlés, ami a tudás anyja, mint az köztudott. Szóval: bal oldalon a kézibeszélő zsinórja, piros a hallgató, kék a közös, fekete a mikrofon és ide jön a helyi telep egyik ága a másik zsinórról, nevezetesen az a sárga vezeték. Jobbra a készülékzsinór, olyan koszos, hogy nem látszik, pedig az egy fekete, ő a helyi telep másik ága, piros az egyik vonalág, kék a másik.

Mindkét zsinórok kiköttettek, s hogy mindjárt ne zúgjanak le az asztalról győzedelmi zászló formájában, jött is az én lengyelpiaci 150 forintos hegyescsőrű fogóm, ezúttal mint zsinórnehezék. Na ez lesz a másik szerszám a svédacél csipőfogó mellett, aki eljön velem a következő 40 évre.

Csiribá-csiribí, esetleg hókusz-pókusz, ahogyan azt már megszokhatta a Kedves Olvasó és az alaplap máris üres. Na jó, előbb még meg kellett oldani nyolc csavarokat. Négyet az induktornál, kettőt az indukciós tekercsnél, kettőt pedig a csavaros szorítósávnál. Viszont így lényegesen könnyebb kitakarítani ezt a meglehetősen redvás alaplemezt. Más esetekben is hasonlóan fogok tenni ezután, mégpedig azért, mert ennél az eljárásnál nem kell kikötni, vagy kiforrasztani egyetlen szál belső vezetéket sem. Csupán ügyelni arra, hogy az óvatos mozgatás során ne törjön le semmi. Ha mégis megtörténik (letörténik), akkor meg elő a csehszlovák pillanatpákával és visszapikkülni hamar a helyére.

Az alaplap kiürítése után most ugyanezt játsszuk el a készülékház felsejében is. Ott sincsen sokkal több dolgunk: a kábelformát rögzítő kicsiny bőrfüleket követően a csengőt és az automata kart kell csak kikötni. Pontosabban a rögzítő csavarokat oldani.

A csengő tekercsére csatlakozó két szál vezeték csavarjait ki kell hajtani teljes egészében. Utána az automata kar három csavarját kell kitekerni és a művelet felével készen is vagyunk, ami be van kötve a ház belsejébe elektromosan, azt el is távolítottuk.

Ezt muszáj volt lefényképeznem, ahogyan a kiszerelés közben az indukciós tekercset és a csavaros sávot a kábelformánál fogva felcsaptam a kinyitott készülékház oldalára. Nem mindennapi látvány!

A készülékház majdnem üres belseje. Már csak a csengő tekercsét és azt a kis bakelit csavaros sávot kell kiszerelni. Előbbit a csengőcsészéket a túloldalról rögzítő távtartó, utóbbit pedig a kalapácsot takaró lemez melletti másik két rögzítő kis csavar tartja.

Íme a teljes kábelforma, a vezetékek végeire beforrasztott különféle alkatrészekkel együtt. Eddig semmi dolga nem akadt a forrasztópákának. Na ezt szeretem én az LB 37-es készülékben!

Na de hova lett az asztalomról a készülékház?

Hát nem kiment az erkély korlátjára kicsit levegőzni, meg megtisztulni! Meg-megtisztulni... Ott még úgysem készítettem felvételt, éppen ideje tehát.

Mik meg nem történnek az automata kar alatt 50 év elteltével? Ha arra gondolok, ami ez a telefon valójában, mármint a gyártóját illetően, akkor nem ez a fajta utomata kar volt itt eredetileg, ami mosta rajta van - illetve csak volt. Na de nem lövöm le előre a poént! Lényeg, hogy a felpergett festék is csak tovább erősíti bennem az újrafestés iránti elkötelezettséget.

A leszerelt csengőcsészék alatt csak a szokásos holdbéli táj fogad. Lassan már azon lepődnék meg, de nagyon, ha egyszer itt tisztaságot találnék. Akkor az azt jelentené, hogy előttem valaki nem olyan régen már elvégezte a kitakarítás műveletét. De akkor vajon utána be is állította jól a csészéket, miután visszaszerelte? Még nem találkoztam a jelenséggel és nem is hiszem, hogy fogok. Mert ha kitakarította, akkor egyéb tekintetben is felújította, ha pedig felújította, akkor méregdrágán árulja. Olyan meg nekem aztán nem kell, én is fel tudom újítani és drágán eladni.

Gyanús nekem ez a széles alumínium táblácska, nagyon gyanús. Itt keskenyebb táblácskák szoktak lenni. A kicsit átlátszó eredeti felirat is izgalomra adhat okot. Csoda hát, hogy meg tudta tartani becses praclim, miközben a másikkal, egy kézzel fényképeztem nappali fényben és nem mozdult be a kép.

Nosza rajta, némi rongyot és lakkbenzint elő, ügyelve arra, hogy lejöjjön lehetőleg minél jobban, aminek le kell, és ne, aminek nem. Érti mindenki? Köszönöm. És lőn világosság! Erről a cégről annyit tudok, hogy a húszas évektől kezdve egészen 1950-ig működtek és finommechanikai, meg elektrotechnikai eszközöket gyártottak. Akkor pedig ez a készülék az egyik utolsó darab, azok közül, amit még ők állítottak elő és az sem kizárt, hogy akkor már eleve mégis ezzel a bakelit automata karral szerelték. Ez csupán találgatás. Az eredeti Svéd és társa által előállított LB 37-esen egy furcsa sárgaréz villa volt, olyat majd még egyszer szeretnék legalább látni, de alkalom adtán esetleg jól meg is vételezni a hátralévő 40 évben.

Ha ilyen szép lett volna, hozzá sem kellett volna nyúlnom. Olyan, mintha újra festettem. Pedig de nem. Csupán alaposan kipucerájoztam. Mindezt természetes fényviszonyok közepette. Nem ám mindig csak az az unalmas beltéri villanós fotók. Azt elég elviselni ősztől tavaszig a lakásban, amikor ide kényszerül be az ember.

Miközben tovább gyönyörködöm a készülék belsejében található tisztaságban, igyekszem valami hibát is keresni, mert ha valami ennyire sikerül, akkor mellette valahol ott lapul az ördög is. Igen, az ágynemű éppen ott szárad a háttérben és jól látod, le kellene drótkefézni és lefesteni szép fehérre valami kültéri festékkel azokat a ronda beton elemeket is a korlát előtt. Na majd jól indítok ám egy projektet erre is!

Meg is van a hiba! Az ördög ezúttal is a részletekben lakozik, mert hova ragasztották azt a papírcimkét a pécsi kerületi javítóműhelyben? Hát persze, hogy a gyári számra! Most akkor hogyan csináljam jól, úgy, hogy a káposzta is elrohadjon, illetve a kecske is megdögöljön? Ha leszedem azt a cimkét, az nem biztos, hogy túléli azt. Így viszont nem olvasható a gyári szám. Majd a cikk második részében jól kifundálok ám valamit erre is, ha addig el nem felejtem!

A készülékház belseje különösebb takarítást nem is igényelt és ezt sem kell festeni. Ha már eddig sikerült megmentenem a bal szélén látható kapcsolási rajzot, akkor egy festéssel ne tegyem tönkre. De nem is igazán ezért, mert hát ilyen rajzom azért még akad, de hogy rozsdafoltok nincsenek a ház belsejében, ez indokolatlanná is teszi mindjárt a festést.

Mindenféle belső szerkentyűi élvezik a tavaly április végi napsütést ennek az öreg LB 37-esnek. Egyúttal pedig a tavalyi nap is meg lett örökítve, ilyet többet úgyse látunk. Nem különben a függöny mintái, melyek kirajzolódnak az asztalra, de azt még párszor látni fogom. Ám a tavalyi napsütést...

Egyetlen szál vezetékét sem kellett tehát kiforrasztani ennek a belső kábelformának és csak remélni tudom, hogy nem is szakad le, miközben vissza fogom helyezni. Éppen úgy is helyezkedik el, mint bent a készülékben. De hogy ez most véletlen volt, vagy szándékosan úgy rendeztem el a fotó kedvéért, arra már nem emlékszem. Csavaros csatlakozó, indukciós tekercs, induktor, hosszabb szünet, csengő és az automata rugócsoport a legvégén.

Ígértem, hogy szétszedem kissé ezt a fajta csengőt, hát tessék. Alul egy kevés mechanika a kalapáccsal, fölötte a dupla tekercs, valamint egy alumínium lemezke és két rövid csavar alátéttel. Ennyi az egész. Nem bonyolult, kérdés azonban, hogy egy év elteltével össze is tudom-e majd rakni. Hát még szép!

A kellő alapossággal megtisztított alkatrészek az erkélyen szellőznek, miközben e sorok írója rémülten veszi tudomásul, hogy tavaly a munka ünnepét ezzel a művelettel ünnepeltem. De mit csináltam én az idén május elsején? Hát nem a Sztálin-képpel vonultam fel, az biztos! Inkább az előtte elvégzett munkát hevertem ki éppen.

Ha nem lennének azok a rozsdafoltok, annyira nem kellene bántani ezt a készülékházat sem. De egyrészt elhatároztam, hogy mindenképpen építek valamikor egy saját festőműhelyt, másrészt még van bőven másik, restaurálásra váró ház. Szóval kicsit húzom még az időt, ámde ez a cikk azért lassan majd véget ér és én felkészülök a második részre, melyben jól megépítem azt a bizonyos műhelyt.

Időhúzásban verhetetlen vagyok. Ehhez a képhez például azt írom, hogy legelőször is el kell pakolnom az erkélyről a leendő festőműhely helyéről a még ottlévő dobozokat. Ez a képen is látható mindenféle doboz-részletekről jutott az eszembe. Tulajdonképpen elkezdtem már a holmikat átcsoportosítani, de nem értem a végére. Amint egy kis szabad hely keletkezik, oda azonnal bemászik egy másik doboz. Gondolom, ezt a jelenséget többen tapasztalták már.

Véget ér tehát e tervezett sorozat első része úgy, hogy egyetlen vicces, vagy ide nem illő képet sem szúrtam be. Se egy kacsa, se egy pingvin - hirtelen most ez a kettő jut eszembe az elmúlt anyagokból. Na de lesz majd belőlük bőven a többi cikkben! Rövid magyarázat még arra, miért 37, illetve a külön beszúrás formájában elhelyezésre kerülő nyitóképpel együtt 38 darab felvételből állnak újabban az írásaim: szóval annak idején ennyi képet exponáltam egy átlag 36-os tekercs filmre! Ne kérdezzék, honnan jutott eszembe és mi az összefüggés. Mert csak!