A nyilvántartásomban 181-es leltári számot viselő LB 37-es típusú telefonkészülék 1953-ban készült a Budapesti Híradástechnikai Gyárban és 61 év elteltével került hozzám a képen látható állapotban. Felújítva nem volt, állapota gyakorlatilag gyári. Tekintettel arra, hogy elkészültét követően közel 40 évig üzemelhetett volna finoman is szólva nem túl rózsás körülmények között, s mivel ezt szemmel láthatóan nem tette meg, ezért máris arra gyanakodtam, hogy itt valami nagy balhé lehet, ahogyan azt egykor az öreg Totya is megmondta.

Mindenki észrevette az alulról belógó lábujjaimat? Mindenféle szempontból szép ez a készülék, bár számomra nagyon látszik, hogy 1945 után készült. Egészen egyszerűen azért, mert elő nem fordulhatott volna, hogy 1945 előtti LB 37-es ilyen állapotban maradjon fenn 2015-re. Főleg az a fényes bakelit kézibeszélő. Tudnék ellenpéldát mutatni, s majd jól meg is teszem, arra vonatkozólag, milyen állapotba tud jutni egy háború előtti kézibeszélő. Meg persze az ő készüléke szintúgy. Már ha együtt maradnak ennyi idő elteltével. Sok esetben szétválnak útjaik, ezt a jelenséget a mai napig nem értem. Nem lennék képes egy telefonról levágni a kézibeszélőt. Akad azonban, aki nem így gondolkodik. Erre mutatok rögtön példát. Elrettentő példát.

Tessék! Eleve: hogyan juthat el egy LB 37-es készülék ilyen leromlott állapotba, már azt sem tudom felfogni. Milyen mostoha körülmények között és mennyi ideig kell tárolni, hogy ennyire rozsdás legyen. Jó, volt olyan LB 37-esem, ami fél éven át derékig vízben állt egy pincében. De akkor is. Vagy mekkora ütést kellett mérni rá, hogy a korabeli vastag lemezből készült induktor púpja ennyire behorpadjon. A levágott zsinórokat már meg sem mutatom a hátulján.

Mennyivel szebb az előzőnél, nem? Ráadásul zsinórjait sem veszítette el. Milyen szép zsinórok! Igaz, hogy nem voltak használva. A használattól időnként szétfoszlik a szövetborítás. Meg bepiszkolódik. Legnagyobb bánatomra ezt a fajta vezetéket már nem gyártják. Amennyiben mégis, azt nem lehet megfizetni és nem is olyan, mint az eredeti: meglévő szigetelt kábelre dolgozzák rá a szövetborítást. Ide pedig nem szükséges ilyen vastag, bele sem fér a készülék alján lévő bevezető lyukakba.

Ez nagyon természetellenes testhelyzete egy ilyen LB 37-esnek! De hát mindent a bemutatás és persze szükség esetén a javítás érdekében. Na itt végre látszanak a zsinór bevezetés rejtelmei. Viszonylag széles, de lapos lyukak a fém alaplap hátulján. Vastag zsinór ide nem fér be. Az eredeti szövetborítású, valamint a kényszerűségből később alkalmazott műanyag viszont igen.

A szép, de mint utólag kiderült, használatlan LB 37-es belseje. A piszkot szépen ki lehet takarítani belőle, de a használat nyomait nem. Itt viszont nincsenek ilyen nyomok. A kép készítésének idején még nem tudtam, miért nem használták ezt a telefont. Azóta már rájöttem, sajnos: két alattomos súlyos hiba is van a készülékbe rejtve. Közülük az egyikkel elbírok, mire majd ez a cikk véget ér. A másik viszont egy külön történet lesz egyszer majd.

Szép, de műszaki szempontból értelmetlen kép, numero egy. Kikapcsolom a fényképezőn a villanót és az asztali lámpa fényénél készítem el a felvételt. Aztán vagy éles lesz, vagy nem. Ez esetben sikerült. Azt a címet is adhatnám ennek a képnek, hogy a sejtelmes LB 37-es feltárja titkát. Egyszer, csak egyszer látnék életemben ilyen címet bulvárlap első oldalán! Nem ám Győzike, meg Korda Gyuri bácsi...

Ugyanaz, mint az előző kép, csak villanóval. Kevésbé szép, de szakszerű. Kinek amelyik tetszik, döntse el. Azért majd egyszer egy ténylegesen használt LB 37-est ilyen szépen rendbe fogok tenni belsőleg is. Majd egyszer. Úgy Húsvéttól Karácsonyig készen is lesz. Hogy valami bulvár is legyen, a csengő tekercsének spirális vezetékeit tudjuk be Balázs Pali fürtjeinek...

Most megint ugyanaz, mint az előző felvétel, csak távolabbról. Egyre azon gondolkodom: ha így használnánk az LB 37-est, nem csodálkoznék, hogy poros, piszkos lesz a belseje. De egy zárt készülék belsejében mitől lesz centis kosz? Vagy annyira piszkos helyen volt használatban, vagy mégsem olyan zárt, mint amilyennek látszik. A tanácselnök irodája, vagy az orvos háza nem lehetett olyan, mint egy műhely, vagy üzem. Mivel az LB 37-esek már nincsenek üzemszerű használatban, így ezen a kérdésen még vagy 40 évig el fogok lamentálni.

Akkor most megint ugyanaz a kép, mint az előző, csak ismét villanó nékül. Remélem, nem unja még senki. Köszönöm. Ez az utolsó felvétel tavaly májusból. Utána kiderültek a nagy problémák, melyek miatt nem volt használva ez az öreg készülék. Most azon rágódom, melyik a fontosabb: az, hogy egy telefon a sok értelmes használattól annak megfelelő állapotba kerül, vagy pedig az, hogy nem volt használva, de szép állapotban megmaradt. Végül arra jutottam, hogy ha elég nagy az ember telefongyűjteménye - mint mondjuk az enyém - akkor jó eséllyel lesz benne ilyen is, meg olyan is és nem kell rágódni a kérdésen. Kíváncsi leszek, mikor kérdezik meg, hogy a már az előző képen is látható kazetta minek kell egy LB 37-es szereléséhez?

Hipp-hopp, máris eltelt kilenc hónap, innentől friss márciusi fotók jönnek. Miután a tavaly májusi képeket elkészítettem és kipróbálni készültem a telefont, észrevettem, hogy bizony szorul az automata kar mechanikája. Aha, gondoltam, ez lesz az oka annak, amiért nem használták. De ez nem lehet akkora probléma, miért nem orvosolták? Nosza rajta, szedjük szét! Szétszedtem. Ne mosolyogjon, nem az ilyen nevű honlapot idézem. Előkerült a mechanika annyira erősen korrodált rugója, hogy az pár másodperc múlva szinte atomjaira esett szét a kezemben. Nem túlzok, tényleg. Namármost: ha úgy istenigazából szerelek, akkor nem fotózok. A fotózás az nálam mindig az úgynevezett tingli-tangli szerelés velejárója. Másrészt ezen a történésen annyira elkeskenyedtem, hogy fogtam a szétszedett telefont és belepakoltam egy dobozba. Tavaly májusban ugyanis éppen nem volt egyetlen romos, tartalék alkatrész utánpótlás állapotú LB 37-esem sem, amiből kitermelhettem volna ezt a rugót.

Aztán a kilenc hónap alatt lett. Rugó és nem az, amire Ön, kedves olvasó gondol. Romos állapotú készülékből. Nem a kép bal felső sarkában látható telefonra gondolok, bár az is egy épp eléggé balhés LB 37-es. Jelenleg is erős késztetést érzek, mégpedig egy kiváló volt kolléga javaslatára, hogy azt a bizonyos romosat amolyan partizán- akció keretében kipróbáljam. De ahhoz elég sok minden kellene úgy hirtelen, az meg nem szokott összejönni. Ráadásul az már egy másik mese lenne. De azért a gondolatot tartogatom még egy ideig, mielőtt elvetném. Valamint, hogy ez a történet folytatódjon, kellett még egy szabadnap nekem, mikor is végre megvalósulhatott az LB 37-esek várva várt második nagy találkozója és nagyleltárja. Akkor jöjjön a nyálcsorgási amplitúdó növelésére egy kis ízelítő, tessék:

Jani bácsi a létra tetején, feje majdnem a plafont verdesi, a felvétel meg közben elkészül. A történet lényege, hogy gyerek- és asszonymentes napon előveszem összes LB 37-esemet, egyberakom és jól lefényképezem őket, egyúttal pedig szépen felleltározom az elmúlt időszak hiányosságait. Mindezt jó eséllyel évente egyszer. Na de erről majd később alaposabban. Igen, Ön jól látja, pont harmincan vannak. Jelen cikkünk tárgya a harmadik sorban balról a második, rögtön mellette kicsiny zacsiban az ő alkatrészei. Valamint a bal felső sarokban egy, még ennél is jobban szétszedett fémházas kurblis, nem beszélve arról, hogy figyelmes szemlélő pár kakukktojást is felfedezhet a fotón. De mindezekről külön-külön cikkben emlékezem meg.

Tegyünk úgy, mint a szatellit, térjünk vissza. Mármit az én szép száznyolcvanegyesemhez. Tehát most, március elején itt pózol alkatrészeivel együtt a narancssárga műanyag asztalon. Megvolt a spiritulás jelleggel is bíró nagy találkozó, a régi rugó már valamelyik szeméthegy mélyén porlad tovább, a pótlás pedig még nem érkezett meg a donorból. Csak azt a sasszeget el ne veszítsem, mert olyanom sincsen! Bezzeg, ha még lenne a BHG Budapesten...

Az LB 37-es jellemző alkatrészei, már ami az automata kar mechanikus részét illeti. Valamint az induktor karja, ami úgy tűnik, hogy mindenütt szeret ott lenni, mint az megfigyelhető volt az eddigi felvételeken. Ez az úgynevezett bakelit villa a CB 35-ösből jött, csak még egy toldalékot hozzá kellett tenni. Ennek a darabnak az alja ráadásul törött. Sebaj, itt most segít a pillanatragasztó, mely kissé idegen anyag egy ilyen régi készülékhez, viszont nem látszik. Alumínium rúd, tetején egy bakelit elemmel, sasszeg (vigyázni kell, el ne vesszen), egy fém alátét, meg egy műanyag betét, ami eddig nem volt használatban, az utolsó készülékeknél alkalmazták csupán. Továbbá a három rögzítő csavar. Úgy látszik, ez a kurbli szereti, ha fényképezik...

Vannak jellemző részek a telefonon, amelyek szeretnek elég gyorsan bepiszkolódni. Ilyen például a ház alsó pereme körben, az induktor púpjának széle, valamint a csengőcsészék alatti terület. Az első alumínium táblácska megint egy jellemző alkotóeleme az LB 37-esnek. Kiderül rőla, hogy ki gyártotta, ám az is jellemző információ lehet, ha hiányzik, vagy éppen még az üres helye sincsen meg, merthogy sosem volt rajta. Bár azt már nem tudnám így fejből megmondani, melyik gyártó mely időszakban készült telefonjaira volt ez jellemző. De hogy ez a fránya kurbli már megint itt téblábol a kamera előtt!

Azon kevés csengőcsésze párok egyike, melyek már gyárilag festve jöttek ki. Ez az ötvenes években készült utolsó példányokra volt jellemző. Rájöttek, hogy egyszerűbb, olcsóbb, stb. Mondanám, hogy a krómozott szebb volt. Ám ha nem volt megfelelő minőségű az alatta lévő fémfelület, akkor hamar elkezdett rozsdásodni, ledobta a fényes réteget és lehetett csiszolni, utólag festeni és az már nem volt olyan szép. Főleg, ha ecsettel művelték a festésnek nevezett kókányolást. Pedig, ha nekiállok egyszer felújítani, alaphelyzetben én is így fogom kezdeni. Hacsak nem találok valamilyen szórófejes megoldást. Biztos, hogy minden csengőcsészének fémszínűnek, vagy feketének kell lennie? Na nem a narancssára-zöld csíkos, vagy lila-sárga pöttyös kombinációra gondoltam - bár április elsejére jó ötlet lenne - de mondjuk egy szürke jó lenne?

A készülékház belsejében a csengó tekercse és az automata kar rugócsoportja található. Nem vagyok varázsló, csupán az történt, hogy a leszedett tartólemez alsó felén lévő festék még mindig ragad. Nem is olyan szépek ezek az érintkező lemezek, jó eséllyel kontakthibás lesz ez a rugócsoport és szedhetem szét a próbán megint. Általában szeretnek oxidálódni ezek a nem túl jó anyagminőségű érintkezők, ez a tapasztalatom.

Hoppá, hát most meg nem lelöttyedt, mint a... Na jó, hagyjuk. Tehát ez a kis háromszöges lemezke tartja az érintkezőket, szemben vele pedig a kör alakú lyuk a három csavarhellyel. Az előbb látott alumínium rudacska vége pedig mozgatja a rugócsoportot, ha letesszük a kézibeszélőt. Mindezt azon a két lyukon keresztül. De hol a kurbli, talán megunta a szereplést?

Még egy felvétel a szétszedett készülék teljes belsejéről. Kilenc hónapig volt ebben az állapotban eltéve, mire ismét előszedtem és megoldást kerestem a problémáira. Mondtam már, hogy miért szedtem szét? Szorult az automata kar, ha letettem a kézibeszélőt, úgy maradt. Szétszedve nem láttam semmit, ami a szorulást okozza. A rugót ellenben pótolni kell, hogy tovább tudjam vizsgálni a hiba okát.

Tehát még egyszer: Jó estét kívánok! - mondta a riporter a műsorában minden reklámot követően. Tehát még egyszer a problémás alkatrészek. Elsősorban az első sorban lévő automata kar. Szorul. De miért? Azaz melyik része? A szára nem. Egyrészt annak semmi nyoma, másrészt megcsiszoltam és nem lett jobb. És a felső részén lévő bakelit sem, azt is kezeltem és semmi változás. Pihentebb és nyugodtabb állapotban újra át kell néznem alaposabban az egész mechanika kialakítását, azt, hogyan illeszkedik ez a szár abba a bakelit házba. A kurblinak meg ismét kedve támadt egy kis szerepléshez...

A kétszázkilences. Ő lesz a donor. Már ha egyáltalán használható állapotú benne az a rugó, amire szükségem van. Maga lesz a Zimonyi. Telik-múlik az idő, készül a cikkem, de még mindig nem értem, hogy lehetett így elbánni egy LB 37-essel. Jól kupánverték az induktor púpját, aztán meg kitették az esőre? Nem teszek le arról, hogy ezt a készüléket is jól kipróbáljam. Mégha az a rugó hiányozni is fog belőle, akkor is. Lehet, kapni fog egy saját cikket: jól kitakarítom, megolajozom és pótolom a kézibeszélőjét, meg az összes zsinórokat. Mondjuk egy másik kölcsönadja mindet a próba idejére. A háza pedig így marad a próbára, az a horpadás az induktor működését szerencsére nem befolyásolja.

Emlékeznek még rá, mit írtam néhány képpel korábban? Azt, hogy az LB 37-esek nagytalálkozója nálam sprituális jelleggel bír. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a tavalyi eseményt követően elég szépen megszaporodtak a tulajdonomban lévő készülékek. Jött persze ennél még romosabb is alkatrésznek. De mentségemre szólva, az tényleg menthetetlen volt, paralelogramma alakúra deformálódott egy zuhanás következtében. Kitermeltem, ami kellett és használható volt benne, a többi használhatatlan pedig ment a kukába. Szelektív hulladékgyűjtőből olyan nincs nálunk, amibe a fémet lehetne tenni, ezért oda. Jellemző LB 37-es betegségek: hiányzó csengőcsésze (ugyan kinek és mire kell ez máshova, de akkor is sokszor nincs), eltört kalapácsvédő lemezke, ezt megint csak nem értem, illetve igen, csupán elképzelni nem tudom, hogy ennyire fakezű legyen valaki, hogy eltöri, lásd ezen a képen középen. Pontosabban szólva ezt is értem, csak még nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy már ne csodálkozzam el néha azon, mennyire határtalan az emberi ostobaság. Pedig elég csak ránézni erre a szerencsétlen telefonra.

A kétszázkilences belseje: pókháló, por és törmelék mindenütt. Valamint az induktor púpján lévő horpadás alulról. Ez még javítható, csak be kell indítanom a készülékház egyengető projektemet. Na nem feltétlenül a héten, de mindenképpen amikor jó idő lesz. Azt is tudom már, hogyan. Amikor volt autóm, készült hozzá keményfából egy pár ék. Mondom egy pár, tehát két darab. Nem egyenes, hanem ívelt, melynek íve hasonló, mint az induktor púpja. Már csak egy hasonlóan erős eszköz kellene, egy vastagabb rúd, melynek egyik vége domború, és kezdődhet a munka. De ne szaladjunk ennyire előre: először próba, aztán fotózás és majd a cikk egy nyári verőfényes délutánon. Vagy kettőn...

A festés is szemcsés, meg a készülékház is poros ezen a belülről készült közeli felvételen. Az automata rugócsoportot mozgató alumínium rúd vége a sasszegtől rozsdabarna. Ezt a rugócsoportot úgy állítjuk be, hogy az egyik csavart oldjuk, a másikat pedig meghúzzuk ugyanolyan mértékben, így szabályozhatjuk, mennyire emelje ki a mechanika. Az eredetileg viasszal bevont, ám kiszáradt és szétfoszló korabeli szövetborítású szigetelés, valamint a pókháló nem gyári tartozék.

A kétszázkilencesből kiszerelt alkatrészek és elől a lényeg: az a bizonyos rugó. Ez is rozsdás sajnos, de még nem tört el, amíg kiszedtem. Egy kakukktojás is van ám a képen, ott hátul az az apró kis kábelsaru, mely nem jellemző az LB 37-esre. Az eredeti szövetborítású zsinórok végén ennél jóval nagyobbak voltak. Azt a picit viszont a készülék aljában találtam. Ennek a telefonnak az ő fránya kurblija is szeret szerepelni, úgy látszik. Ja, a villanót itt sem használtam.

Ennyi maradt a jelenleg szükséges alkatrészek kitermelése után. Már csak a csengőcsészék két tartórúdját kell leszedni, ezek fogják egyébként alulról a csengő tekercsét is. Van aztán még a tekercs bekötésére szolgáló kis szigetelő léc a két apró csavaros szorítóval, valamint a kalapács védőlemeze szintén két csavarral. Utána oldani kell a zsanérokat és lehet vinni a házat egyengetni, valamint megkísérelni eltávolítani róla ezt az embertelen rozsdaréteget. Ha nincsenek a fémlemez felületén mélyebb kráterek az intenzív oxidáció következtében, akkor jó eséllyel szép fémtiszta végeredményt fogok kapni. Ez egy következő projekt lesz, ki tudja, mikor.

Ezt a felvételt el kellene adnom egy készülő olcsó sci-fi-be díszletnek. Milyen körülmények között kellett tárolni ezt a telefont ahhoz, hogy ilyen mértékben megrozsdásodjon? Ennyire rossz anyagból soha senki nem készítette az LB 37-est, arra nem lehet fogni. Megfigyelték a csavarhúzónyomokat a rozsdás felületen? Nem bírtam ki, hogy ne kapirgáljak vele egy kicsit. Mert nekem is csavarhúzót adott az Úr ideiglenes állomáshelyemen, Nagykanizsán. Persze odut azt nem adott hozzá. De adót azt odutt. Ez egy régi kabaré. Szeretem azt a műfajt, majd egyszer lesz valami olyan is. Nagyon egyszer. De hogy miért kellett még a kalapács védőlemezét is letörni? Egyszerűen nem fér a fejembe. Van olyan (nem ember), aki lefeszegeti, mert meg akarja nézni, mi van alatta? Csak ezt tudom elképzelni, a csengőcsészéktől ugyanis semmit nem látni. De akkor is, miért? A védőlemez azért készült, hogy a kalapács útjába még csak véletlenül se kerülhessen semmi. Nem beszélve a korabeli kis gonosz felhasználókról, akik szándékosan akartak oda mákdarálót, kakukkosórát, vagy koncertzongorát dugni. Most elolvastam csak a két utolsó szót és elkezdtem magamban röhögni. Fáradt vagyok már ilyenkor estefelé...

Az immár felrugózott automata kar mechanikája, az ahhoz szükséges alkatrészek. Az a kis műanyag tányérka már az utolsó időkben gyártott LB 37-esek tartozéka volt. Ezt azért nem értem, mert ha egészen addig jó volt nélküle, akkor most minek. A bakelit villát pedig át lehet törölgetni enyhén olajos ruhával. Nem olajtól tocsogó ronggyal! Bár ennél a szép állapotú példánynál ez nem is annyira fontos. Állj, a sasszeg meg hol kolbászol? Nem ám elveszik itt nekem!

Végül csak kiderült, miért szorult az a fránya automata kar: magam sem mertem volna gondolni, de sorjás volt a két végén lévő kerek bakelit része és megszorult a fészkében, ha letettem a kézibeszélőt. Persze, hogy a műveletről nem készült felvétel, amiközben reszelgetem, csiszolgatom az alkatrészt és folyik rólam a víz. Főleg, hogy közben szépen felemlegettem a gyártónak a létező összes nénikéjét. Sőt, annyi biztosan nem is volt neki, ahányat én felsoroltam!

Biztos, ami biztos, én összeraktam ezt a mechanikát, mielőtt egy alkatrésze elhagyna. Persze így nem lehet ráépíteni a készülékre, hála annak a műanyag betétnek. Először a bakelit házat kell rögzíteni a fémházra a három csavarral, majd ezt követően összeszerelni a mechanikát, de úgy, hogy már előtte van a rugócsoport. Azonban alapvetően nem nehéz művelet. Ha van elég számú LB 37-esünk, akkor lehet rajtuk tréningezni.

Összeraktam. Majd egyszer építek egy ilyen című honlapot. Vagy ezt nevezem át annak. Bár itt szét is szedek, nem csak összerakok. Ezt nevezem! Jöhet a próba.

Ám előtte nézzük meg még egyszer közelebbről az összeszerelt automata kart. Az a kis műanyag vacak nem ám gyárilag volt ilyen csipkés. Én csipkéztem ki, hogy hozzáférjek tőle a csavarokhoz. Egyúttal pedig nemtetszésemet fejezem ki eme műanyag vacak iránt. Minek ez ide?

Van egy rossz hírem: a próba során kiderült, miért nem használták ezt a készüléket. Az a helyzet, hogy nem bontja el a mikrofontáplálást, ha leteszem a kézibeszélőt. Marad rajta egy kis kifúvás, ami önmagában egy LB telefonnál nem lenne akkora probléma, csakhogy így hamar megeszi a helyi telepet is. Ezért maradt meg ilyen szép állapotban, nem jöttek rá a bajára. Van már készülékem ugyanezzel a problémával. Kellene egy kis - na jó, nagy - szabadidő, amikor a kapcsolási rajz és egy ellenállásmérő társaságában jól átegerészném a telefont, hogy minden jó helyre van-e kötve, illetve minden vezeték oda megy-e, ahova kell. Ez az egyik elképzelésem a hiba okának felderítésére, a másik az, hogy menetzárlatos lehet az indukciós tekercs. Az viszont egy cserével elég gyorsan kiderül. Mármint, hogy igazam van-e. Ellenben akkor innentől ennek a cikknek lesz második része. Én remélem, hogy nem kell vele várni a következő nagy készüléktalálkozóig!

Mindjárt itt a Karácsony! Ugye ti is várjátok már nagyon? Remélem, jó példámat jól követve mindenki megvette a szaloncukrot...